Európa Lars von Trier 1991-ben elkészült filmjéről
A film egy 
német származású USA-ból érkező fiatalemberről szól, aki a második világháború után nagybátyja segítségével azért vállal egy német vonaton hálókocsi-kalauzi állást, mert segíteni akar a romba dőlt földrész újjáépítésben, illetve meg akarja ismerni azt a mentalitást, amelyet a háború utáni Európa szellemiségének nevezhetnénk. Kessler, a főhős végig szinte szolgai módon megpróbál azonosulni a helyzetekkel, igyekszik elfogadással fordulni az őt körülvevő emberekhez, de kafkai bürokratikus, értelmet nélkülöző követelményekkel találkozik, sodródik az eseményekkel, különböző politikai irányzatok, alulról jött mozgalmak szövevényes rendszerével szembesül.
Max Hartmann, a Zentrópa vasúttársaság tulajdonosa a háborúban elkövetett bűneinek foglya, öngyilkosságot követ el. Katharine, Hartmann lánya az úton a vonatablakból mutatja Leónak az akasztott embereket, akik egy Vérfarkas nevű szervezet akcióinak áldozatai. Leo Kessler szerelmes lesz a lányba, hamarosan feleségül is veszi, azonban a harmónia nem tart sokáig. A lányt elrabolják Leót megzsarolják, hogy robbanószerkezetet helyezzen el egy vonatszerelvény alvázára. Az akció meg is történik, de Leó rájön, hogy a lány is be volt avatva a terrorcselekmény megvalósításába, s sikertelenül, de megpróbálja semlegesíteni a robbanószerkezetet. A szerelem egy terepasztalon születik, a nő haja befedi a kisvonatok futását. De a terepasztal fölött szétterülő asszonyi hajkoszorú értelmezi ezt a léthelyzetet, amely Kessler végzetét rajzolja. Behúzza abba a világba, amely önmaga és Európa végzetét jelöli ki. Az ösztön utat nyit az apokalipszis végállapota felé.
A filmmel Trier arra is felhívja a figyelmet, hogy a háború nem ért véget a békeszerződésekkel, s a társadalmi káosznak nyit utat az, ha a háború törvényei szerinti ítélkezést a németek iránti megvetés lélektana formálja. Az ítélet a legyőzöttség amorális képletét formálja meg, de torzítja a győztesek pozícióját is. Leó úgy keveredik bele a terrorcselekménybe, mint végrehajtó, ami szándéka ellenére van. A háború tehát tovább él a „társadalmi köztudattalanban” fölbuggyan mint gejzír: az antifa, az újkommunizmus vagy éppen a birodalmi álom ideológiáiban.
A komor, hipnotikus hangulatú film narrációját két fontos képsor keretezi, két alászállás a tudattalan világába, a két 1-10-ig keret közül az első megérkezés Zentrópa vasútvállalathoz Németországba, a zárás során hallható visszaszámlás, 1-10-ig a halálba való megérkezés útja.
A vonat, amelyet emberek vérrel-verejtékkel húznak és indítanak el az európai civilizáció maga. Szerelvényei között a nincstelenek, a zsidó haláltáborokba igyekvő vagonok lakói utaznak végóráik felé. A múlt tehervonatai. A gőzmozdony az alagútban a közönséggel szemben rohan, mintha a következő pillanatban kerekei alá végeznénk. Végül a vonat a hídon pöfög, rajta a főhős saját keze által rögzített robbanószerkezettel, amelyet Kessler végül hatástalanítani próbál, de ő is a terrorcselekmény áldozatává válik. A hipnózis véget ér, a visszaszámolás elkezdődik, a civilizáció helyét a természet közege, az élet és halál alaptörvényei veszik át. A pusztulás folyóján Kessler holtteste halad a transzcendens lét óceánja felé. Európa a filmben maga a harmadik birodalom, Németország. Átvitt értelemben – ahogy a cím is jelzi - mégis egész Európa létállapota rajzolódik elénk a filmben. Igen, hiszen ma is egy negyedik birodalom épül, az Európai Egyesült Államok címkéje alatt, egy németek vezette (Ursula von der Leyen, Merz, Schwab) konföderációs eszme leple alatt, a közös pénzügy (euró), hadügy, külügy egységesítése elég a totális és globális átrendeződéshez. Aztán megkenjük a pusztulás kerekeit kis nyomorúsággal, kis megfigyeléssel, kis zavarkeltéssel, ideológiai karcerekkel, amelynek fedőneve a demokratikus jogállam. Persze kell még egy fakanálnyi káosz, az ember identitásvesztése a Koudenhove-Kalergi fajkeveredés elmélete, mint ízesítő mákony. A finánctőke birodalmi álma valóra válik, s benne az egyéni jószándék terror képében ősi félelmek palackját nyitja fel, s a kiszabaduló füst elhomályosítja az átlagpolgárok látását, s hamis illúziók tévútjain halad önnön élettere, saját egzisztenciájának kipusztítása felé.
Létezhet azonban egy sokkal absztraktabb műértelmezés is. Az út a ZENTRÓPA felé és a hipnózis mint kiindulópont az emberi létezés etapjait öleli fel: a személy belecsöppen a társadalmi tér által szabott életkeretbe, ahol a szabad – nem szabad üzenetek, a követelmények adta keretek között fejlődik. Azok a fogalmi értelmezési keretek szabják meg gondolkodását, amelybe beleszületett. Felnő tapasztalatokat szerez, megismeri a szerelmet, a hatalom természetét, a társadalom igazságtalanságait, s maga is küllő lesz egy hatalmas mozdony működtetésében, megismeri és felismeri a bűnt, s a természet törvényei hozzák meg számára is a végítéletet, a halál kikerülhetetlen győzelmét a civilizáció fölött.
A bűn tehát felismerés és tapasztalat. Az emberi sors pedig csak végzetszerűen tragikus lehet.
„Az ördög valószínűleg győzött, amikor fellázadt Isten ellen, s ő ül az égi trónon, de eltitkolja a kilétét, hogy karmába kaparinthassa az óvatlanokat.” Gabriel García Marquez