Teltház: Purcarete Meggyeskert
Teltház a Nemzetiben. Az összesereglett színházrajongók világhírű Silviu Purcarete új rendezésére kíváncsiak. Közismert színházi személyiségek foglalnak helyet a nézőközönség soraiban, ők tudják, hogy színházi csemegében részesülnek. Lehet, kicsit savanyúbb, mint az eredeti, de ínyenceknek való kulináris, azaz kulturális élvezet készülődik itt. Már a címvariáció is jelzi, hogy a tisztelt publikum nem szokványos előadást fog látni ezen az estén. Persze sejthető az édes cseresznye helyére kerülő meggy a savanyú a szőlő régi magyar igazság szimbolikus transzformációja. Felgördül a függöny, a sötétségbe borult színpadon a cselédek a nehéz, kopott perzsaszőnyegeken helyi fényforrás segítségével porcicák után kutatnak. Aztán Ljubov Andrejevna és a zajos társaság megérkezik, kitölti vagy betölti (?) a színpadot.
Most pedig indulathat a nagy rejtvényfejtés... a szimbólumvadászat, ki tud többet… A nézők a szereplők javarészének hátát látják csupán, persze… a bárányfelhős eget kémlelik, azaz álmaikat kergetik. A bútordarabok az életkor különböző korszakait keltik életre. A vidéki élet idilljének, a társadalmi kényszerek bilincsétől szabad életnek jelképe az égből aláhulló szénakazal, ahol hancúrozhatnak a fiatalok. Aztán az öreg Thonet-székeken és összegöngyölt szőnyegen egyensúlyozó pénztelen arisztokrácia akrobatamutatványát láthatjuk. A második felvonás még erősebb színpadképet alkalmaz. Fényes gömbök tört cserepein és színes léggömbök között lassú folyamban halad a csehovi cselekmény. Aztán az elmaradhatatlan történelmi utalások sora következik: a sikerhez elmaradhatatlan holokauszt sejtetése, a nevelőnő, Sarlotta Ivanovna hol a fasizmus, hol a kommunista diktatúra allegorikus alakjaként demagóg szónoklataihoz Cipolla pálcáját kéri kölcsön. Bár éppenséggel angol nyelven is megszólalhatna Szűcs Nelli színésznő jelenkori világ csendőreként, mint korunk nagy háborúgenerátorának, az USA-nak vezérszónoka, így nem lenne elfogultan liberális a műértelmezés. A háttérben lángoló világba kis ajtón lépnek ki a birtok védett közegéből a család tagjai, a barátok. A kerti idillt pusztító, haszonleső új tulajdonos, Lopahin birtokán csak az inas, az öreg Firsz marad, aki egyáltalán nem emberi alak, hanem maga a két lábon járó halál. Érdekes formáció még a darabban a musical-szerű betétdalok szerepe: a középszerűség diadalra jutása, a tömegkultúra kliséi valóban jelenkorunk groteszkjévé emelik ezt az előadást.
De miért jöttem ki a hatalmas sikert látva mégis szomorúan és magányosan a Nemzeti Színházból? Tán valami buta nosztalgia ez? Visszavágyás a színház cseresznyéskertjébe? Az elmaradó katarzis, a megrendülés, az átlényegülés hiánya okozta ezt? Persze tudom, Brecht és az epikus színház, de biztos, hogy a nagy mester így gondolta ezt? A hisztérikus előadásmód, a rossz színészi artikuláció, a hadarás, az idegesítő hangfekvések, az olcsó ripacskodás – mindennapos színházi kellékek. Igen, igaz, ilyen az élet: zajos, hangos, öntörvényű, széteső, barátságtalan. Már a történelemgyártó erők pattintják tűzszerszámaikat? A virtuális idill ajtaján túl már a lángoló világ vár ránk? Hazaballagok. Keresgélek hangfelvételek között. Meghallgatom Latinovits Ványa bácsi katartikus alakításának pillanatait, boldogan fáj; éppúgy, mint egykoron. Az érzelmes őszinteség kora lejárt. Milyen találó most is Csehov ironiával telt klauzulája: új világ születik.