Megbízható úriember
Különleges képesség kell ahhoz, hogy egy alkotó a valóság lényegtelen mozzanatiból, a világ töredékeiből totális igazságokat mutasson fel olvasóinak. Szobotka Tibor éppen ilyen író volt, s a mai napig is zavarba ejtő módon leplezi le a „fecsegő felszín” alatt rejtőző világmozgató törvényszerűségeket.
A megbízható úriember című regény főhőse egy tipikus átlagember (gazember), aki csak azt a magatartás-modellt követi, hogy neki joga van, „mert ő megérdemli”, hogy áldozatok és munka nélkül pénzt keressen magának, hiszen annyi ingyenélő van a világon. Gontrán Alfrédot semmi más nem motiválja csak a pénz és jólét, így képes a polgárinak mondott kapitalizmuskritika kifejezőjévé válni. Ahogy a történelmünk maga mögött hagyta a szocializmus diszkrét báját, egyre inkább lelepleződött, hogy szocializmus talán nem is létezett, csak nagyhatalmi játszmák sakkfiguráiként mozgattak minket, s egy évtized elteltével már az „impexek korában” a nagykutyák rendezték az anyagi átrendeződés feltételeit, s a kisember is - ahogy lehetősége engedte – kicsit-nagyot lopott az állami vagyonból.
Aztán egyre láthatóbbá vált, hogy Szobotka látnokként jól látta, amit nem láthatott már, hogyha a kollektív jólét kudarcot vall (ami persze sohasem volt), akkor a harácskapitalizmus a lét mikró- és makrószerkezetébe áthatolhatatlan hálózatot hoz létre. Agresszív apák és könnyűvérű nevelőanyák mutatják az utat gyermekeiknek, az utcalány Lola sorsában éppúgy, mint a Fred tolvaj életmódja a lumpen alvilág létsémájából táplálkozik. A regény inkább egy kedvelhető csínytevő történetét sejteti, egy gazfickó, aki sikeres és kevéssé sikeres tolvajlásokból tartja fenn magát. Bűnöző, aki az alvilág neveltje, kiválóan boldogul a rossz és úri társaság köreiben is. A legfontosabb életérzése a megvetés, megveti környezetét, azokat is, akiket kifoszt, de azokat is akik, segítségére vannak. Mindennek értékét a saját komfortérzése, jóléte adja.
Az életidegenség jellemzi emberi kapcsolatait, nemcsak a lumpen környezet megvetése tölti el érzelmeit, de mindenki iránt egyfajta felhasználói magatartás alakul ki benne.
Szobotka hősei a csőcselék igénytelen világából lépnek elő. A mű első része Lola címet kapta. Ez a prostituált lány olyan szenvedéseket él át, olyan abúzusokon megy keresztül, amely élmények megkeményítik a lelkét. Mégis valakihez tartozni akar, akár fizetség fejében is. A betegsége alatt esendő ragaszkodással és őszinteséggel simulna Fred karjaiba, de a kór, a szenvedő test látványa a férfiban nem szánalmat, együttérzést, hanem taszítást és undort vált ki. Aztán a férfi eladja a lány ruháit is, és „angolosan”, felszabadultan távozik.
A második fejezet az angol Violet vénkisasszony alakja köré összpontosul, aki kettesben anyjával az áporodott, unalmas kispolgári életformába savanyodva. Vágyaiban azonban önmaga eddigi életének kritikáját hordozza. Lázadása útját Fred jelöli ki, ami a megaláztatásból az öngyilkosságig vezet. Violet alakja – miközben a főhős elutasító és sértő megjegyzéseit, tetteit olvassuk – szenvedésében, kitaszítottságában légies lélekerejével egy helyzete fölött lebegő értékvilágba emelkedik.
A harmadik, befejező részben Fred „majdnem” szerelme, Karola gyönyörű, művelt és tetterős nő kerül a középpontba. Gontrán gondolkozik azon is, hogy elvegye feleségül. Aztán a lány előtt lelepleződik az élete, a bimbózó kapcsolat véget ér, de a lányról ideje-korán megtudjuk, hogy a kommunista világváltoztató mozgalmaihoz kötődik. Szakításuk után Alfréd sem bánkódik sokáig, s további sorsa sejteti, hogy majdan a férfi által mozgatott folyamatok potenciális áldozata lehet.
Az epilógus az uzsoratársadalmak döbbenetes víziójának tekinthető, amely az egyszerű narráció mögé rejtőzik. Mi hát ennek a háttérbe szorult regénynek a valósága? Adott egy antihős, aki maga meséli el gazemberségének állomásait, szinte belehempergeti az olvasókat abba a mocsárba, amiben él, hiszen olyan szórakoztató és olyan kalandos, olyan sodró erejű az élete, mint egy ma népszerű hollywoodi pikareszk.
A regényvilág jellemzője az elidegenedés. Alfréd marxi, sartre-i értelemben elidegenedik a világtól, elidegenedik az emberektől és végül önmagától is. Amikor a zsarolhatósága révén striciként kell a gróf kénye-kedve szerint élnie, önmagától is undorodni kényszerül.
A stílus lenyűgöző egyediségét a személyes hang, önéletrajzi jelleg ellenére az ironikus felhang adja. Az önmagába ágyazott leleplezés szólamai, a részvétet nem ismerő szenvtelenség az olvasóból mégis képes kiváltani az együttérzést hősünk női áldozatai iránt.
A cím is e kettős értékrendet ütközteti. Az úriemberség mint értékmérő egyrészt a jóléti osztályokhoz tartozás kifejeződése, a polgár mintapéldánya, aki nemes egyszerűséggel tekint méltatlan helyzetére, s gondolkodás nélkül követ el bűncselekményeket e mércének való megfelelés érdekében. Megbízható? Lehet rá számítani? Semmiképpen. Úgy gázol át a segítőin, mint ismeretlen áldozatain. A megbízhatósága is ironikus. E jelző a történetben egész más értelmet kap: a minden aljassággal megbízható jelentést vesz fel. A léha jólét emblematikus figurája nemcsak egy korszakot reprezentál. Hiszen, ahogy Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című művéhez hasonlóan, itt is a társadalom mozgatórugójaként a mű zárszavában a zsidó gyáros, a belügyminisztériumi felsővezető és az élvhajhász gróf közreműködésével a munkatársak kirúgása s a besúgó hálózat megszervezése érdekében nevezik ki vállalatvezetőnek. Döbbenetes korkritika. A hálózatépítés, az összefonódások lebonthatatlan falat építenek az igazságosság és a valóság közé. A feudális grófi világ, az iparmágnások és a bürokraták alvilági segédcsapata megbonthatatlan erőként világmozgató erővé válnak. Az emberi tényezők, a szeretetéhes asszonyok s az átlagpolgárok, saját ideálviláguk csapdájába kerülnek. Nemcsak egy baloldali kapitalizmusbírálat ez, hanem éppúgy igaz a szocializmus álságos, talmi berendezkedésére is. A besúgás és beépülés, az ellehetetlenítés és eltüntetés mesterei éppúgy az alvilágból építették hadoszlopaikat. Sinkó Ervin írja, hogy amikor az 50-es évek börtönében kínozták, felismerte, hogy már a fasizmus fegyházaiban is találkozott kínzóival.
A haszon és kihasználás egy tőről fakadnak. Balzac is bemutatta már ezt. Mégis Szobotka nyelvi újszerűsége, stilisztikai bravúrja különleges érték a 20. század irodalmában. Bemutatni egy sorsot úgy, hogy választékos, kifinomult nyelvi eszköztárral dolgozik, de ezzel formavilággal képes leleplezni a bemutatott létmodellt is, a társadalmi defektusokat, a kibillent világrendet.
SZOBOTKA TIBOR IDÉZETEK
A szerelem – még a túl is önmagán – visszakanyarodott ahhoz, aki érezte, benne volt forrása és torkolata, értelme is alig lett volna másként, mint hogy az embert olyan kellemesen eltöltötte önmagával. 28. old.
Imre… aki művész volt, de maga sem tudta, hogy miben, így aztán csak lelkesedett, mint a tehetségtelenek szoktak, akiknek számára nem természetes és magától értetődő az, hogy ők művészek. 29. old.
Mák urat, Lola apját ha megkérdezték, mi a foglalkozása, azt felelte asztalos. De soha nem dolgozott… ha szekercét fogott a kezébe, azt csak azért tette, hogy a családja valamelyik tagját fenyegesse vagy megkergesse.
Amikor apja nekitámadt Lolának, a lány már nem állott egyedül a világban – anyja a történtek után hamarosan meghalt -, hanem egy kitűnő férfi pártfogását élvezte, aki a Városligetben „itt a piros, hol a piros” játékkal fedezte napi megélhetésének szükségleteit. Ez a derék ember magához vette Lolát , azonban lebukott, Lilát beutalták a javítóintézetbe. Életének ez a szakasza rendkívül gazdag volt emlékekben és benyomásokban.
Mert én – ha egyszer pénz kerül a kezembe – nem maradok itt, nem ragadok meg ebben a világban, ezek között az emberek között, hiszen kibírhatatlan számomra testi tisztátlanságuk, életük fizikai mocska, hiszen én valami tiszta, szép ,kényelmes életet képzelek el a magam számára, ha egyáltalán átadom magamat a képzeletem játékának, olyan életet, amelyben tán szerepem is van, hatalmam is, intézek is valamit, csak éppen azt nem tudom, hogy mit.
Első rablás : Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben könyv – sötétség, idegen, őrjítően félelemes tárgyi világ fojtogatása – egy színhely, ahol semmi sincs.
Második rablás: a gróf. A hall végén újabb ajtó fehérlett. S ekkor hirtelen lélegzést hallottam…. …A vörös téglás kandalló előtt megvillantak a kifényesített tűzpiszkáló szerszámok, Krisztus testét a falon a fény nyalábja éppen derékon érte. A bordái közé döfött seb látszott, s a hulló, piros vércseppek. Nem tudom, mi tette, a kiállott izgalmak, a szoba fojtó forrósága, de valami olyan heves, ellenállhatatlan érzéki vágy kerített hatalmába, hogy lerogytam egy pamlagra, s úgy könnyítettem magamon, mint régen, kamaszkoromban.
Az Illatos úti biciklijavítóban próbálta pénzzé tenni a lopott tárgyakat.
London: Ezek a hangoskodó, egymást túlszárnyalni igyekvőkirakatok mind kiárusítást, vásárt, örökké tartó árut és örökké tartó életörömöt ígértek, lehetőleg pregnáns feliratokba tömörítve hitvallásukat, amelyek egyként szólhattak kolbászról, cipőről, vagy Jézus Krisztusról. Mert a templomok éppúgy kirakatszerűen kínálták portékájukat, mint az áruházak, a hit malasztja éppúgy áru volt, mint a bútorhuzat.
Bretagne-ban vagy a napfényes Devonban a földi lét teljességét látszott összesűríteni, a mozik, varieték és kirakati viaszbabák bátorították a csüggedőket, és szüntelenül harsogták, hogy az élet szép, változatos és csupa öröm azonfelül olcsó, és amíg állásod van és keresel, méltányos részletfizetéssel megvásárolhatod. Az utolsó részlet csak a halálodkor esedékes aznap és addigra minden visszavonhatatlanul a tiéd lesz.
Szóval mégis, mégis. A polgár a gyomrára gondolt, beárnyékolta kezével a szemét, megállt, a tűző nyári napon, és az erdőborította hegyre nézett – most már tudtam, hogy Uetliebergnek hívják -, amely felett repülőgépek keringenek. Érezhetően, megfoghatóan béke volt. Mi volt ez a béke? Éppen az, hogy semmi sem volt. Egy lány és egy fiú egymáshoz dűlve sétáltak. Egy anya állt a kisfiával, a kisfiú guggolt, előrehajolt egészen a tó hínáros szegélyéig, az anyja megfogta. Csend volt. Sütött a nap, a vitorlások lebegtek a tavon. De a hegyek, a tó, kék ég mögött mintha egy hatalmas marok készülne összezáródni, hogy megroppantsa a világot s benne engem.
De hát persze azért beszéltem, beszéltem rendületlenül, magamról és a népről is. S hirtelen rájöttem arra, hogy nemcsak magamról tudok rutinosan hazudni, hanem a nemzetről is. nem kellett mást tennem, csak elismételnem azt, amit ugyan réges-régen tanultam, még az iskolában, de amit – úgy látszik – mégsem felejtettem el, a lovagias, szerencsétlen, vendégszerető népről, aztán Európa védőbástyájáról. a világ rút hálátlanságáról. Most jöttem csak rá, milyen kész és tetszetős ez az elnagyolt kép – az a kérdés, kiváltja-e a kívánt hatást? Nem váltotta ki. Miss Higgins csodálkozva, talán érdeklődve is hallgatott, de nem értette meg, amit mondok.
Feltűzött szuronyú, kakastollas csendőrök párosával az állomáson – ez volt Magyarország. Ez volt az ismerős ízek, köszönések, mosolyok országa.
Úgy tűnt fel, Magyarországon mindenkinek, aki egy idegennel kapcsolatba került – és ezt a kapcsolatba kerülést ő maga szorgalmazta legfőképpen -, feltett szándéka, hogy rajta keresztül az egész világot meggyőzze nemzeti szerencsétlenségünkről, fajtánk kiválóságáról, ételeink felülmúlhatatlan jó ízéről, tájaink szépségéről és asszonyaink bájáról. Az ország minden lakója szerződtetett propagandista volt.
Karola: „ Értse meg végre, Fred, a Hitler nyújtotta szabadság az elnyomók szabadsága az elnyomottak felett. Az igazi szabadság az elnyomottak felszabadulása világszerte.
De az angolok, amerikaiak sem hiszik így! Ők is elnyomók!
Valóban azok. Azért beszéltem az imént egy új világról, mert szükség van rá, hogy a régi világ ízében kicserélődjék.