Marxtőkéje
Sátántangó Vidnyánszky Attila hangszerelésében
Látomásos szociogroteszk a diktatórikus államrendekről, apokaliptikus létvonaglás, tragikomédia az ideológiák és a történelmi valóság csetepatéjáról. Humor és fájdalom lélekborzoló kevercse. Döbbenetes vízió arról, ahogy a különböző történelmi korok rendre életre hívták a szörnyű despotikus vérengzést, a szabadság álságos illúzióját kínálva.
A Márió és a varázsló színházába csöppenünk, s amikor a narrátor felkérdezi statisztikai adatközlésként a nézők társadalmi hovatartozását: proli, lumpen oligarcha, földbirtokos, prosti…? az előjáték a szarkasztikus humor eszközeivel a tudatbefolyásolás, a rejtett félelemkeltés eszközeinek leleplezésével a megfigyelő társadalom kapujába kalauzol. (Nem csoda, hogy a darab egyik „jólmegmondó kritikusa” értetlenül áll e nyitány előtt, mondván, ízléstelen ilyen kérdésekkel zavarba hozni a közönséget).
Igen, Thomas Mann, Mihail Bulgakov, Karinthy Frigyes már megalkottak hasonló színpadi világot, de ez a szürreális groteszkül tragikus történelmi panoptikum képes kilépni az idő linearitásából, egymás mellé helyezve a más-más történelmi tabló keserű igazságait. De nemcsak korok görbetükre, hanem Marx, Engels életének és ideológiájának egymásba vetített torzult tükörképe leplezi le a hamis életelvet: nemcsak az ingyenélő, gőgös, narcisztikus ideológus portréját tárja a nézők elé, hanem az általa közvetített gondolatok hiteltelenedését is. Hiszen az akció és dikció, a cselekvés és szó megfeleltetése a társadalom működési elve, a bizalom a szociális fundamentum. Persze nyilvánvalóvá teszi a darab azt is, hogy a mindenkori emberi lét megvezetettek, megcsalatottak álpróféták piramisjátékára épül.
„A teológiai bűnbeesés legendája azt meséli el nekünk, hogyan ítéltetett az ember arra, hogy orcája verítékével keresse kenyerét; a közgazdasági bűnbeesés meséje viszont leleplezi, hogyan lehet az, hogy vannak olyan emberek, akiknek erre semmi szükségük nincs.” (Marx)
Igen, a teológiai bűnbeesés – ahogy a marxi idézet is mutatja – az előadás végére egy hatalmas szürreális vízióvá növekszik. Az elején megismerjük Marx istentagadó gondolatait, amely a szociális igazságtalanság valóságából tagadja az isteni gondviselő létezését, miközben saját magát mint felsőbbrendű entitást piedesztálra helyezi, lenéz, megvet, kihasznál rokont, barátot, a jómódú hívő s jóindulatú Engelst.…, s felforgatja az egész világot. Világ proletárjai egyesüljetek! Jöjjön a forradalom, gépfegyverek, akasztófa… S az ideológia, a disztópikus társadalom-mérnökösködés színpadra szólítja az újabb és újabb diktátorokat: érkezik Lenin, Sztálin, Rákosi, Hitler, hogy végül a káoszban vonagló, az emberi világrendet szétdúló eszme egy szörnyű látomásban öltsön testet. A történelem - ideológiák maskaráival álcázott -zsarnokai napjainkban is hitek és eszmék hullámait korbácsolják fel az égig: a genderlobbi agresszív propagandája mögött a létpusztító, a „sokan vagyunk” emberirtó programja ropja ördögtáncát. A háborúk hamis zászlói vonaglanak, drónok, bombák, lövedékek véres füstje gomolyog a színpadon. Az igazak hangját elnyomja a zsivajgó, értékeitől megfosztott, emberi arcát vesztett társadalom. Jönnek a gőgös marxi gondolatok, amelyek a holokauszt szörnyűségeit is előrevetítik, az isteni teremtés megvetése, az embertársak megalázása után saját identitását leköpve, önön gyökereinek megvetésébe fordul. Hangsúlyozni kell, hogy a Marx írásaiból kiemelt antiszemita idézetek nem valamiféle zsidóellenesség hitelesítésére szánt citátumok, hanem maga leleplezés. Az ember elvesztette transzcendens kapcsolatát a teremtőjével, a teremtett világgal s ezzel kiszolgáltatottá vált földi hatalmasságoknak. Dosztojevszkij A Karamazov testvérekben ír erről az ember természetében kényszeresen megbújó alárendelődésről. Nincs kínzóbb dolog az ember számára – írja -, mint az, hogy amilyen gyorsan csak lehet, találjon valakit, akinek átadhatja a szabadságát. Az emberek meg vannak győződve arról, hogy teljesen szabadok, holott ők maguk hozták el szabadságukat, és tették alázatosan a történelem hullámverésén szörfölő hatalmasságok lába elé. Ez az identitásvesztés a tömegmanipuláció, a virtuális digitalizált létfosztottság fogságában a szolgaság legvégső fokát jelenti. Az individuum a szabadság önmegsemmisítő labirintusában botorkál. A világ szétrobbant, mint a nagy ősrobbanás idején. A művész és hangszere, a zongora a színpad felső régiójába ér, ég és föld határmezsgyéjén függ, a világpokol fölött, mégis annak áldozataként a rémítő bacchanália fölé emelkedve. A szenvedő, tisztánlátó művész portréja - ahogy a címlapról megtudhatjuk - Józsa Péter Pált - a Nemzeti Színház korán elhunyt zeneszerzőjének alakját álmodja életre a színpadon. Az őrült kakofóniában süketülő apokaliptikus vízióban a művészember fájdalma s az istenadta nép szenvedéstörténete jelenik meg az ő személyében. Döbbenetesen hatásos és minden időkben érvényes képteremtés ez. A föld és ég szakadozó cérnaszálán lebegő mester, illetve az egekbe emelt hangszer, a zongora mint meghatározó metonimikus jelkapcsolat a transzcendencia szféráiba emelkedik. A korábban a színpadon itt-ott megjelenő plüssbárány, a kislány, aki bibliai idézetek szavaival szól, hirtelen más dimenzióba kerülnek. A teremtés, az isteni omnipotens jelen van, itt van közöttünk, az istenember köztünk jár. Megjelenik az égi bárány, a hatalmassá növő krisztusi állatszimbólum, aki nem ítél, hanem átéli, elszenvedi a bűn fertőjében áldozattá válók passióját. Ebben az apokaliptikus világban az igazságtalansággal szemben - ahogy a Vidnyánszky-univerzumban az én értelmezésem szerint kifejeződik - egyetlen, csakis egyetlen igazság van, az Agnus Dei ikonja, még akkor is, ha a nyáj számára ez nem önkéntes áldozathozatal, hanem például e jelenkori időpillanatban akár a kegyetlen kényszersorozások, a gyermekek ördögi megkínzatása, fiatal lányok megerőszakolásának, meggyilkolásának, a népirtó háborúk borzalmainak szcenáriójában létezik. Persze ez nem a hivatalos narratíva, ez az elhallgatás régiójába száműzött egzisztencia, amely az elhallgattatás ellenére is él és működik. A krisztusi istenember itt jár közöttünk, jelenlétével elszenvedi a rosszat. A tőketermelő haszonlesés mindent elfogyasztani, felemészteni akar. A túlnövekedő egoizmus, a mindent szabad téveszméje folyton és örökké velünk élő áldozatokat termel. Csak az emberi lélek legősibb természetének legmélyén él, mint Hórusz szeme meglátja a legősibb titkokat, mint a főnix, a mitikus tűzmadár örök körforgásban meghal és újjáéled.
S a muzsika válaszol és értelmez, belehelyezi a biblikus időket a közelmúlt és a jelenkor valóságába. Az 1956-os forradalom „ellenségeinek”, a tizenéves orosz áldozatoknak emléket állító dal, a Ruszki Iván a nép kiszolgáltatottságáról, az értelmetlenül, idegen érdekekért halálba küldött fiatalokról szól. A téma parhuzamba állítható a nyugati nagyhatalmi érdekek mentén kirobbanó orosz-ukrán háború borzalmaival is. Mögötte a globalista nagytőke hatalomért, befolyásért, gazdasági és pénzügyi zsákmányért vívott törekvése áll, s nem érez együtt a halálba küldött több százezer áldozattal.
„Ruszki Iván, Tudod-e már, hol vagy te most, Egyáltalán? … Idehoztak, golyó elé, Legyünk neked gaz ellenfél… Ő is gyerek, te sem felnőtt, bámulhatnátok a felhőt. Futnak fent a fellegek, …”
A templomi orgonára áthangszerelt dallam hátborzongató, de mégis felemelő lezárása ennek a feledhetetlenül jelentős színházi produkciónak. Az előadás képes volt a kaotikus, értelmétől megfosztott történelmi örvénylést láttatni és értelmezni. A művet követő értetlenség, a hallgatás, a lesajnálás is lehangoló látlelet. Hiszen Vidnyánszky életművének méltatása azokat is kitaszítaná a zárt kulturális elit köreiből, aki lelkük mélyén elismernék tehetségét.
Talán Vidnyánszky Attila maga is valamiféle hattyúdalként sűrítette e darabba művészi hitvallását, egyedi világszemléletét. Formai sokarcúsága az emberiségdrámák rekvizitumait hordozza, s a műalkotásban feltáruló látomásos realizmus unikális értékek enciklopédiájának tekinthető.