Málika
Előre kell bocsátanom, hogy családom tagjai dolgos, törekvő emberek hírében álltak. A 20-as években, a nagy háborúk pihenőidejében Pesten telepedtek le, s az Andrássy út közelében nyitották meg takaros vendéglőjüket, amelyben nemcsak válogatott ételeket tálaltak fel, hanem kellemes kis helyiséget rendeztek be azok számára is, akik csak esti foglalatosságot, társaságot kerestek a városi élet forgatagában. A befektetés hamar megtérülni látszott, hiszen nem sok idő elteltével a kis- és középpolgárság közkedvelt pihenőhelye lett a város szívében. Amália Nado családom legkisebb visszahúzódó, félszeg leányágaként gyermekkorában sem, de fiatal lány korában sem kedvelte a hangoskodó szórakozó csoportokat, amelyet a család többi tagja igen élvezetesnek talált. Talán hozzá is elérkezett a fülbemászó, az agy tekervényeibe férkőző fecsegés, hogy félrelépésekre is hajlamos apja eltitkolt, házasságon kívüli kapcsolatából érkezett erre a világra. A nagyobb fiúk hamar és jól megházasodtak, gyermekek születtek, de Málika magányos maradt. Azonban nem érezte tehernek ezt az állapotot, sőt – úgy érezte - teljes életet élt egymaga.
Már gyermekként is szívesebben üldögélt a templomok hűvösében, s megnyugtatta őt a szoborarcok szent áhítata, a festményekről sugárzó katartikus fájdalom, s a tömjén illata, a magasságos menny igézete, amely a lét enigmatikus pontjához közelítette. A vasárnapi zenés nagymisék muzsikája az angyalok szárnyának suhogását idézte, a hangok, szinte felemelték, s megkönnyítették hazatérőben lépteit. Úgy is mondhatnám, hogy Málika az élet felett élt. A szomszédok, az utca lakói becsülték csendjét, eleganciának ható zárkózottságát, udvarias megközelíthetetlenségét, de maguk is tartózkodóvá váltak vele szemben. Mégis a férfiak nem mentek el mellette közömbösen, inkább megmosolyogták kislányos vonásait, bizonytalan járásában valamiféle asszonyi vonzerőt sejtettek, s nem egyszer megfordultak utána, amikor a piacról hazafelé kosarából friss gyümölcsök kacagtak vissza rájuk. Egy időben még rokoni körökben lábra kelt a szóbeszéd, Málika szerelmes, de a történelem kitépte a mi kisasszonykánk sorskönyvében lejegyzett Philemon és Baukisz történetet; egyedül maradt.
Az újabb világháború aztán mindenki életét megváltoztatta. A fiútestvéreket a háború tizedelte. A belváros utcáin tankok gázoltak, durva vezényszavak igazgatták az istenész irányításán kívül kerülő világot. Embervadászat indult a szép békés napokat látott utcácskákon, a szétlőtt városi homlokzatok, mint agyonlőtt emberek ezrei hirdették a gyűlölet napjait. Az összevadászott emberek sorsa megpecsételődött, kik a lágerek poklába, kik Szibériába, kik a Dunában, kik a lövészárkokban végezték földi pokoljárásukat.
Málika egy nagy pesti bérház negyedik emeletén lakott, és a félelem megbéklyózta szívét, ha felsivított a légiriadó fülsiketítő hangja, összerezzent – ahogy az emberi érzékek teszik ilyenkor. Bátorságát a félelem igazgatta. Az emberek iránti tartózkodása akadályozta meg, hogy a kijelölt pincébe meneküljön lakótársaival együtt. Bezárta az ablakokat, s Moszkhión ókori költő fennmaradt versét mormolta maga elé:
Prométheusz bölcs sugallatára… oltalmul házat építettek, s bástyafal övezte már a várost; így az elvadult élet helyébe szervezetten jött a rend. Azóta lett törvény sírboltba rejteni a holtakat, s a sír nélkül maradtakat porral beszórni, hogy ne lássa senki más a régi, bűnös torra emlékeztetőn.
Igen, Málikánk összehúzta mellén a saját maga által kötött színes, norvégmintás szvettert, a hurkok és pálcikák csodálatos rendje, úgy érezte megvédi testét a mindent összezúzó haláltól, pedig süvöltő hangon – mint az őskori velociraptor bőgése - már jelezte a bomba zuhanását.
A Vármegye u. 5. számú ház aztán évtizedekig csak használaton kívüli grund maradt. A bombatalálat nyomait eltüntették, gaz és buja ősnövényzet nőtt csak itt. Időnként híres emberek lepték el a környéket, filmes stáb vonult fel háborús jelenetek forgatására, puskaropogás közt esett össze Garas Dezső, Marcello Mastroianni is e kis jelentéktelen utca furcsa hangulatú házhelyén 1930-as Bugatti Type 46 modelljében éjszaka gördült a háború éveit idéző fakerítés nyikorgó, lelakatolt ajtaja elé, amelyet e nyomorult fal választott el a frissen zsibongó élettől.
S mi történt Málikával? A bombatalálat erejétől először a falak remegtek meg. Füst, korom és lángcsóvák szakadtak fel mindenütt, a detonáció szétrepítette a tárgyakat: széklábakat, vasalót, a hétköznapok törött edényeit, a varrógép darabjait. Málikát a légnyomás ereje kapta el, repítette, mint angyalt a város felett, szállt a lángok és a dühöngő történelem fölött, szétszakadt ruhája, vércseppjei hullottak a világra, repült, szállt, szárnyalt, mígnem széttört, gyönge teste egy magasba nyúló lámpaoszlop hegyére tűzve, mint dermedt zászló ingadozott a jeges télben. Intim tájai szörnyülő szemeknek tárva, borzongató labirintusa a halálnak. A magasság is egy ideig lehetetlenné tette a holttest elszállítását. Az emberek úgy sétáltak a romok között, a holttest alatt, mintha könnyű sétájuk foglalná le őket, s bár nem nézegették, de az odatévedő tekintetek sosem felejtették a rémes látványt, a méltatlan, az asszonyhoz legméltatlanabb halált. S akik látták vitték magukkal a háború borzalmaként Málikát, cipelték, mint egy öldöklő angyal tépett áldozatát, s az ő halála, az ő lobogása szülte meg a vágyat: érjen véget a halál.