Holt idő
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
Az időnek nincs szaga, habár Apollinaire – a kedvencként számon tartott költő - cáfolta ezt a tételt. Legalábbis hangaszál formájában. Ma reggel úgy érezte az időnek fokhagymaszaga van. Amikor a pirítós kenyérre dörzsölt egy gerezdet, valami – talán rég meghalt nagyanyja kötényének konyhaillata – szagolhatóvá tette a mulandóságot, saját molekuláinak romló működését. No, nem olyan markánsan, csak egy kicsit, egy kicsi jel, apró jelzés volt ez. Nem valami dráma, csak egyfajta kesernyés szag, amely ez esetben érzékcsalódásként nem az emésztőcsatornából, hanem az idegpályákon keresztül érkezett.
A levegő színtelen, szagtalan légnemű anyag – jutott eszébe kisiskolás kora nehezen megemészthető ismerete, s ezzel együtt feltörtek gyermekkora megemészthetetlenül maradt szorongásai is. „Levegőég”, ahogy Pázmány Péter kifejező módon nevezte egykoron, jelezve e létközeg felfoghatatlanságát, amely érzékelhetetlensége okán rejtélyes és titokzatos. Az anyag alakváltozatainak alaktalan matériája, mivel olyan, mintha semmi se lenne. Pedig a semmi sincs. A semmi más, mint a levegő, nem légnemű, nem szagtalan, hanem valami felfoghatatlan, teremtő és pusztító enigma. A tükörbe nézett, s látta, hogy szeme fénye kissé homályosabb, kék színe most inkább zöldes-barnásra színeződött. Látta magát, s látta a láthatatlan idő ujjlenyomatát vonásain. Mintha egy különös fénytörés színezné át a tárgyakat, s a tükörből visszabámuló arcot. E reggeli félálomból kell tehát fölébrednie, ezért irány a kávéfőzés, amely „fekete, mint az ördög, forró akár a pokol, tiszta, mint egy angyal, édes, mint a szerelem". A frissítő nedű kigőzölgő illata megnyugtatta és kissé felpörgette életkedvét. Az ablak előtt állva bámulta az előtte nyüzsgő várost, s az emberek is, akár a járművek, mintha nagyobb lóerővel pörgetnék motorjaikat, gyorsabb menetre váltottak volna, s mint a vadlovak fújtattak, s dúltan horkantak járókelő társaik felé.
Egy mentőautó szirénája rikoltott, túlharsogva a csúcsforgalom monoton moraját. Hirtelen eszébe jutott az E=mc2 képlet, a galaxis, a tejút, az univerzum. Saját sorsában is felismerte, hogy az idő sincs önmagában, nem más, mint az anyagi tér változásának, jobban mondva önnönmaga létének olykor diszkrét, olykor brutális mutatója.
A fizikai törvényeken túl tehát a gravitáció is az idő evidenciája, s a molekulák, sejtek között felépült szerveződés, s a tömegvonzás néz vissza rá, ha a tükörbe néz. Látta, a vonásai élesebbek lettek, ahogy a bőr képtelen már ellenállni a földi erőnek, a ráncok az arcán bizony nem mosolyognak. Olyan szmájli, amely lehangoló vonásokkal árulkodik önmagáról: a száj lefelé biggyedve a görög tragédia maszkját idézi. A meggyengült izomrendszer szintén nem tud ellenállni a lefelé ható térerőnek, s a porcok, csontok lassan összezsugorodnak, a szemek már nem az égre, csupán földre szegeződnek, hogy a lent – öregedő sorstársaival együtt – majdan végső otthonává váljon. Egy fekete kesztyűs kéz rajzolódik ki a februári kopasz fák ágain, s ahogy lesújtja a holtra fagyott, egykor ifjú koronás lombokat, a köd csorog a földre belőlük.
Föllázadtak az érzékszervei, s egyre másra új dimenziókat nyitottak ki előtte, amelyek olykor különösnek, olykor félelmetesnek tetszettek. Egy sci-fi szereplőjének érezte magát, s ahogy a földre nézett, az ég felé vágyott, régi atavisztikus álmok lepték el: repült, szárnyát nyitotta, s fölemelkedett, vánszorgásából kitörve könnyed csapásokkal megtalálta a vitorlázó siklás ideális testtartását, s a város sokemeletes épületei fölött remek nézőpontot talált filozofikus hajlamainak. Most - ahogy már régóta nem történt ez meg vele – végre csontjaiba hatolt az ujjongás, az élet szépségei feletti öröm, a határtalan horizont élménye. Bibliai szimbólumok részesévé vált, a szentlélek galambja siklott el mellette, most Buba éneke gyermekkorának igézetét varázsolta múltja képei közé, s úgy érezte János vitéz griffmadara repíti tova. Mint egy időkapszulában, a spirál kígyózó alakjának görbületeit összekötő meredekeken át ugrált az időben, kihagyva a tekervények időtényezőit. Körötte lebegtek feledett élményei, a magzati lét közegében hullámzott az egyébként fojtó vízfolyam boldog idilljében. Vajon „minek nevezhetné” ezt az érzést? Igen, Noé olajágát tartó békeikon volt ez. Egy új világ szárnyas lényei testét érintették, lágyan megsimogatták, mikor elhaladtak mellette. Kerubok, angyalok felsőbb régiókból tekintettek rá, színpompás földi teremtények - a paradicsommadarak csapkodtak körülötte, s távol a főnix lángolt fel a horizonton.
Aztán – vagy éppen e vízió születésének pillanatában, ki tudja biztosan állítani - összeszedte magát, s elindult szokásos reggeli körútjára. Ahogy a villamosmegállóhoz ért, megrettenve érezte, hogy a járdasziget talpméretig összezsugorodott alatta. A hatalmas kőkerítés, amely a megálló másik oldalánál magasodott, lezárta a teret, s csak ez a keskeny sáv maradt a várakozásra. Már látta a dühöngő villamost, s a másik sínpályán érkező dübörgő mozdonyvonatot is. Vajon honnan érkezett ide, a múlt melyik hajlatából robogott e pusztító pillanatba, amely a semmi örvényébe, értelmezhetetlen átlényegülésébe hatol. A járművek másodperc tört része alatt egyszerre érkeztek arra a pontra, ahol ő a megszokás helyett élményeitől megrészegülve várakozott. A rettenet most erőt vett rajta, a kőkerítés mellett keresett menedéket, odalapult - mint egy zöld mohatenyészet az árnyékos, lombos fák tövéhez, annak érdekében -, hogy a testének szétszakadását elkerülje. Arcát a hideg anyagba szorította, s a szörnyű zakatolást idegpályái borzongva követték. A tragédia bekövetkezett, szétrobbantotta biológiai egyediségét, anyagisága atomjaira hullott, bár már nem élt, de szétzúzott szervezetének darabjaira szaggatott atomjai még egy pillanatra összetartották az egészet, még látta magát kívülről, ahogy a test magatehetetlenül sodródik véresen a gigantikus idő száguldó atomvonatának légörvényében.
Még ebben az utolsó, éveket magába szippantó pillanatban, ráébredt múltjának jelentéktelenségére, amelyben az egyetemes negligálta a személyes sorsot, megcsapta orrát önmaga széthulló elemeinek undort keltő szaga, érezte a vér szagát, a csontok és zsigerek, a még eleven hús cafatjainak fojtó kigőzölgését, s a fékek csikorgó szikrái az égés füstjével terhelték a levegőt. De az élet nem állt meg, s hogy van, illetve már csak volt, semmi nem jelezte többé, csak alig észrevehetően, földre freccsenő mirigyváladékának és a földszerű közeg anyagából alakult televényen egy vöröses szárú mohaképű kőtörőfű illatozott.