Füst Milán: Nevetők
Füst Milán prózai munkái
különös tekintettel a Nevetők című kisregényre
Füst Milán prózaírói stílusának egyedi vonásait feltárni nem könnyű feladat. A leírt szöveg mögött rejtőzködik magát a szöveget is megkérdőjelező esszencia, így művei elsők között a hazai irodalomban pszeudoszövegnek is tekinthetők.
Füst Milán ügyészi pályájának bevégeztével életét az írásnak szenteli, s hamarosan főmunkatársként a Nyugat rendszeresen tette közzé műveit . Regényei közül különösen a méltán világhírű A feleségem története című regényéért Nobel-díjra is jelölték.
Füst Milán a létkérdéseket egy elmesélt cselekmény mögé bújtatja. Egy klasszikus veretű, tradicionális, a magyar regényfejlődés anekdotikus irányát követő írói módszert követ, és mégis művei egy avantgárd formabontó, újító mester vonásait tükrözik. Olvasmányos, izgalmas művek ezek, s az utolsó mondatot követően mégis teljes zűrzavarban, értetlenséggel teszi le e regényeket az olvasó.
Stilisztikai szempontból a klasszikus tisztasággal megalkotott művek ízig-vérig regények, alkotójuk a regényírás minden írott és íratlan szabályát alkalmazza, de ezt egy különleges, egyéni Füst Milán-i mondanivaló érdekében teszi.
Műfajtörténetileg a legkülönfélébb hagyományok ötvöződnek ezekben a művekben. Az Ez mind én voltam egykor címűben a keleti, végtelenbe áradó meseszövés és a pikareszk regény hagyományai keverednek az esszéregény formabontó törekvéseivel. Tudatosan alkalmazza Ezeregyéjszaka meséinek allúzióját, amelyben a történetek mesefüzérként, laza szálon kapcsolódnak egymáshoz. A pikareszk műfaj térkezelésére jellemzően a folyamatos helyszín- és környezetváltozás a regényszervező alapelv. Hábi Szádi bölcselkedő tanításai során annak ellenére, hogy nem utaztatja olvasóit egyik helyszínről a másikra, mégis hol Londonban, hol Párizsban, vagy New Yorkban vagyunk, vagy éppen Budapesten, vagy a Szahara végtelen homoksivatagában, vagy a kelet más mesés egzotikus tájain. Műve azonban más hagyományokon is érlelődött, föllelhetők benne a szentimentális regények stílusfordulatai, illetve a 19. századi énregények jegyei is. Füst Milán láthatóan a klasszikus törekvések követésére kötelezte el magát, miközben formabontó, avantgárd jellegét elbújtatja olvasói elől. A regény és regényesség elveit tiszteletben tartva alkot, miközben szétdúlja a regényírás normatív szabályait.
Stílusának egyik szembetűnő jegye: a cselekményesség, a narráció tiszteletben tartása. Mégis lemond a regényíró – és ezzel együtt az olvasó – beavatottságáról, aki az írt (olvasott) történettel szemben bizonyos „transzcendens elemnek” érezhette magát, aki tudja mindazt, amit a szereplők nem ismernek. Evidenciaként az író nemcsak megírta, hanem irányította is hőseinek tetteit, bekukucskálhatott az ablakokon, kulcslyukakon, és kileshette a szereplők érzéseit, gondolatait is. Innen adódik e művészet kettős világmodellje. Az ember idegen a valóságban, mert csak töredékesen ismerheti annak törvényeit, teljes mértékben nem alakítója, hanem elszenvedője sorsának, a vele történt eseményeknek. Füst Milán is ezt teszi műveiben: Regényeiben húz egy vezérfonalat, amelyre egy feszes cselekmény épül, pedig valójában műveiben soha nem ismerhetjük meg e történetet a maga teljességében, amely lehetőséget adna, annak értelmezésére.
Füst Milánnál tehát az izgalmas narráció valójában történet és cselekmény nélküli.
Regényeiben gyakran szól az emberi kapcsolatokról, a szerelemről. Az elbeszélő úgy válik központi nézőponthordozó szereplővé, hogy maga sem tudja biztosan, mi is történt vele valójában. A feleségem története című számos idegen nyelvre lefordított művében, a befejezéshez közeledve végképp nem tudjuk már: ki is volt a kis angol asszony, egy könnyűvérű persona, vagy egy hideg és megközelíthetetlen kőszobor, vagy éppen egy érzékeny, hűséges, okos feleség? Nem tudjuk. Csak áll az olvasó – Störr kapitány szemléletével osztozva - elhomályosult tekintettel meredve egy ismerősen elsuhanó kabátra, borzongva a felismeréstől, hogy ez a végképp semmibe vesző törékeny nőalak volt hősünk életének értelme, értelmetlensége, sorsának beteljesítője, az egy és örök hiány, a folytonos taszítás és vonzódás valami, valaki máshoz, a megismerhetetlenhez, ami rajtunk kívül és immár bennünk él és létezik a halál pillanatáig eggyé válva velünk.
Individuális próza ez, amelyben minden mondat mögött végső filozófiai és metafizikai kérdések húzódnak. Ki vagyok én? Mi a világ nekem? Mennyire vagyunk egyedül a világban? E kérdésekre Füst Milán válaszai a korszellemmel egybehangzók: az individuum éppúgy megismerhetetlen, mint a világ körülöttünk, amelynek értelmét a tudat kétsége körébe vonja. Az egyén e világban végsőkig magányos, pusztán önmaga. A 20. század tragikus életérzése ez, amelyet a viszonylagosság átélése, az élet paradox voltának felismerése, a tények disszonanciájának, az egyedülvalóságnak és hiábavalóságnak a tudata táplál.
A Nevetők című kisregény 1917-ben készült, álbűnügyi történet, amely pusztán keretet szolgáltat a tudathasadás, a pszichoanalízis eredményeiként már megismert lélektani deformációk írói témává emeléséhez. Már a felütésben jelenvaló komor hangulat a nevetés végzetszerűségét, a bekövetkező tragédiát sejteti. A cselekmény két kamasz fiú barátságával indul. Jenő szorgalmas, rendes gyermek, akit vonz Andor lazasága, frivolsága, így könnyedén társul szegődik barátja gonoszkodó csínytevéseihez. Nincs nagyobb egyetértés ember és ember között annál, hogyha a világ groteszk és abszurd jelenségein külön magyarázkodás nélkül nevetni, gúnyolódni tudnak. Ez a bensőséges viszony hamarosan összeomlik, széttörik a látszólagos harmónia. Az érthetetlen tettek és megalázó szituációk sora zavarja össze a történetet. A szarkasztikussá váló nevetés Jenő számára is egyre sértőbbé, megalázóvá válik. Amikor a férfivá érett két barát felnőttként újra találkoznak, Jenőnek szembetűnik Andor megváltozott - gyanakvó, ideges, bosszúálló – természete.
A nevetők című remekműben egyértelmű a szándék, hogy a rendezetlen lét rendetlenségének ábrázolását a legkeményebb rendezőelvvel legyen képes kifejezni: a nyilvánvalóból az értelmezhetetlen felé hömpölygő tömör szerkezettel, a harmóniából a disszonanciába forduló cselekményfolyamattal végsőkig elbizonytalanítja olvasóit. A szemlélet- és nézőpontváltások, a rejtély erősítésének bravúrjaival fejtetőre állítják a fejetlenséget.
Ki ez a barát, ki ez az Andor, aki a mesélő és az olvasó szimpátiáját is birtokolja? Igazolást, magyarázatot várunk gonosz tetteire. Amikor egy kétségbeesett pillanatában elmesélő életét és szerelmi viszonyát a kis Melával, szörnyű rémdráma bontakozik ki az olvasó előtt. Andor ugyanis szerelmes lett a szépséges fiatal lányba, aki azonban éppúgy ugratta Andort, mint ahogy ő egykor barátjával tette. A kisregény második felében az íróbarát - tehát az eddigi elbeszélő és az atrocitások elszenvedője - elhallgat, Andor válik a nézőponthordozó személlyé. Elbeszéléséből kibontakozó sors iszonyú és szánalomra méltó. Aztán fölcsattan egy most már ördögi kacaj. Te barátom, kedves olvasó, ezt mind elhitted? Andor hirtelen halála igazolni láttatja ugyan az elbeszélt gyilkosságot, de bizonytalan, hogy ez az esemény csak egy Andor-féle tréfa volt csupán, vagy maga a valóság. Ami a barátság széttéphetetlen kötelékének látszott, az lesz a távolság és értetlenség hordozójává. Nem az a fontos, hogy valóban mi is történt, hanem a hozzá való viszonyulásunk a lényeges.
Füst Milán paradoxonokban látja az embert, az életet. Az ember jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen egyszerre, Mikor leginkább szeret, akkor tud legjobban gyűlölni is.
Regényei is ellentéteiben élnek igazán. Ha izgalmas, könnyen előregördülő cselekményt épít, a történet lényege ellen, az értelmezhetőség ellen dolgozik. Ha tényeket sorakoztat fel, akkor csak az értelmezhetőséget ássa alá. Az író tehát éppen az ellenkezőjét fejezi ki az ábrázolással, mint amit valójában láttat. Emiatt művei a relativitás, az értelmezhetetlen valóság tükröztetői. Valóság az, amit annak nevezünk. Kosztolányi Dezső szavait hívva segítségül:
„Tévedés azt hinni, hogy a költő érti az életet, és mint valami tanítómester elmagyarázza. A költő nem érti az életet, ezért ír…”
Füst Milán a Látomás és indulat a művészetben című esztétikai tanulmánykötetében Shakespeare-t idézi:
„Szent őrületben a költő szeme,
földről az égre, égről a földre villan,
[…] ,tolla
ad alakot a légi semminek
valódi lakhelyet és nevet ád neki.”
Ez az idézet Füst Milán regényírói munkásságára is érvényes. Ezt az értelmezhetetlen és megfoghatatlan „légi semmit” költözteti a regénysorok közé. Hősei mindig e légi semmihez viszonyulnak, hol kétségbeesetten harcolva, hol kibékülve vele. Ezzel a metafizikai tartalom a bestseller könnyűvérűségébe burkolja magát.
Hősei életre-halálra harcot vívnak vagy szeretnek. Az ember lényegi vágya a megismerhetetlen világ megismerése, „légi semminek érintése, és társtalan létének egyesítése, miközben a szubjektum önmagába zárt struktúrájába kényszerül. A hősök sorsában a tragikomikus létnek a romantikus iróniát idéző szemlélete érévnyesül.
Füst Milán agnosztikus szubjektivizmusát és a világ relativisztikus szemléletét a kisregény befejező sorai bizonyítják:
„És mégse tudom elfelejteni őt, s ma is úgy gondolok még vissza reá, mint a káprázatok hősére, akinek nem tudott tetszeni a valóság, s aki akkor ment el innen örökre, mikor libegéséből már nem tudott volna e földre visszatalálni. Kétségtelen, hogy őt szerettem a legjobban embertársaim közül s nyilván nem is fogok többé senkit így szeretni… ki a messzeségből némelykor olybá tűnik előttem, mintha nem is élt volna, mintha rég elhamvadt ifjúságom, mintha magam lettem volna ő.”