Én halok meg, vagy a világ hal meg körülöttem – nekem egyre megy
Már 20 éve érezte, közeleg a vég. Az elfolyó nappalok, a fojtogató éjszakák észrevétlenül csalták a nemlét ösvényeire. Nem lét, de még nem is nemlétezés. Emlékek, amelyek esténként néma sikolyokkal töltötték be a hálószobát. De küzdött velük, barátkozott a rémségeivel, egy kislány ült az ágya szélén, olyan határozott kép volt, hogy úgy érezte megsimogathatná. Néha megállt az ajtóban, figyelt…. s azt suttogta: Anyám. Óh, drága anyám, megértem, hogy amikor apa meghalt a háború mészárszékében, összeomlottál a felelősség súlyától. Nem bírnám – mondtad -, hogy a három gyerek koldusbotra kerüljön, meg akartál halni, a gyerekekkel együtt… csak az ikrek, a fiúk kapálóztak a szándék ellen. Ő, a legkisebbik átadta volna magát a pusztulás hullámainak, ott valahol a Duna-parton.
Most itt feküdt egymaga, a múlt képeivel, - hiszen történészként is mindig kisértette a múlt - a történelmi évszámok zsibongtak a fejében, morzsolta magában a históriás litániát, ezt a mantrát, amely a borzalmak, a kegyetlenség laterna magicájaként filmmé fűzte össze a civilizáció folyamatát. Fukuyama szerint a történelemnek vége. Nem, az ő létfelfogása közelebb állt Toynbee elméletéhez. Ez a civilizáció a túlszervezettség végső fokáig ért, s ez valami apokaliptikus víziót vetített vaksi szeme elé.
Az ember kiirtotta magából az embert. De nem lett állattá, mert az állat sokkal emberibb. Esténként, amikor már nem volt az emberek szeme előtt búzát szórt a madaraknak, a kóbor macskák is előjöttek titkos rejtekükből, finom falatokkal kedveskedett nekik, s ők doromboltak, dörgölőztek hozzá, s olykor a gerlék is bekopogtattak az ablakán. Persze, nemcsak amolyan jóemberkedő magányos vénasszonnyá lett, hanem tüzes erkölcsi mércével élt és ítélt. Egyszer feljelentette néhány rigolyás lakó az állatok etetése miatt, de nem fizette be a büntetést, inkább a munkát választotta. Ez volt a legboldogabb hónapja, mert az állatkertben önkéntes munkavállalással egyenlítette ki a bírság összegét. Ilyen volt, makacs, magányos, következetes, távolságtartó és szenvedő. A magány falait maga rakta önmaga köré.
Lemosta a szolgaságról a megvetés bélyegét, mert méltóságot adott az érdek nélküli szolgálatnak. Ilyennek láttam őt.
Már nehezen mozgott, bottal, mankóval, rollátorral, ahogy tudta egymaga tartotta fenn magát. A szemében már alig pislákolt az élet, csak a sok éves rutin segítette mindennapjait.
Szorongott a sötétedéstől, a felködlő rémálmoktól. Szemében, a látótér perifériáján idegen alakokat látott a szobában, hol az ajtóból néztek rá, hol közvetlen közelében álltak, majdhogynem megérinthették volna őt. Ilyenkor tudatosan visszafogta magát, csak az én látom állapottal nyugtatta magát, de néha rájuk kiabált, olyan kérlelhetetlen erővel, hogy megfutamodtak, s látta az utcán elkotródni a betolakodókat, kapucnis fekete kabátjukban végül eltűntek a szeme elől. Még kiáltott is utánuk hangosan: Nehogy ide merjetek jönni többet, mert kiseprűzlek benneteket. A szomszédok – a szeme sarkából látta – szintén kinéztek az utcára, majd gyorsan becsukták az ablakokat maguk mögött. Mások rá is szóltak: Hallgass már el, mert elvitetünk csendháborításért.
Egyik este éles kontúrokkal látta a férje álldogált a szoba sarkában. Szörnyű fájdalmat érzett a mellkasában, mert nem tudott beszélni hozzá, bennakadtak a szavak, nem tudta átölelni, simogatni, megölelni a nyugodt, mozdulatlan drága halottat. Aztán ismét a kislány látogatott el hozzá, hosszan elidőzött nála, leült az ágya szélére, nem is nézett rá, csak igazgatta ruhácskáját, eligazította varkocsba fogott szőke haját. Úgy tetszett neki, ilyen lehetett ő maga egykoron. Egyszer előfordult, éjszaka följajdult, - Anya, legalább a fiúk hadd éljenek még, ha már minket, kettőnket elsodor majd a pilléreknél örvénylő piszkos, sáros vízáramlás.
De mégis, most is itt van ő, megroggyanva, csapzott ősz hajjal, régi szépségét nemes arcvonásai őrizték csak, s ha kinéz olykor az erkélyről, hogy lásson egy kis életet, akkor csak homályba vesző foltokat érzékel. S e gomolygó ködvilágból furcsa alakok tűnnek elő. Nyalka büszke huszárok vonulnak el a terasza alatt, csákójukon tollforgó, balra vetett mentéjük alól kivillan díszes paszományos dolmányuk. A lódobogás felveri az éjszaka nyugalmát, s mikor már eltűntek a fülében még tovább dobognak a paripák csillogó patkói.
És a panelház alatti úttesten fölvonulnak a tatár hadak ellen a feudális bandériumok, a nyalka könnyűlovasság, hogy egy másik képkockán vérük szétfolyjon a csatatéren, s védtelen kisasszonyok megbecstelenítve, megcsonkítva pusztuljanak. Aztán egy másik csapat közeledett. Nagy zsivajjal, vásári kereplőkkel, mégis valami kényszeres extázisban trappoltak el az ablak alatt. A felvonulók közt a lóra kötözött szépasszony, Zách Klára meggyalázott teste, szétroncsolt arca, csak a borzalom üzenetét hozza a földi poklok tornácáról. S most a török horda bukkan fel a keresztutca burkolatán: szpáhik, janicsárok, aszabok, a jörükök. Föltartják jatagánjakat Allah Akbart kiáltva visszhangzik a vad parádé, utánuk vérpatakokban ömlik a végvári magyarok vére, láncra verve hurcolják átnevelésre Isztambulba fiataljaink hosszú szomorú menetét. S pereg a film tovább, őrült pusztítások, egymás ellen uszított gyűlölettel felkorbácsolt vérengzés, háborúk sora, megcsalatás, az istenadta hiszékeny nép megvezetése, Trianon, 1919, 1956, 1990. De most hamarosan vége van mindennek, mert a végem bezárja a mozit, a következő utazás már csak a halottaskönyv misztériumának ösvényére vezet.