Egykoron
Adenóma -
gnóm, ámde gnóma
hogy nem az önuralom a
létezés kohója.
Lábadozó beteg Barátom!
Ajánlhatom, búcsúzz el hűséges kedvesedtől,
Ha már durva kések metszették le rólad tövestől?
Nyakad ívelt szomorúsága,
A kuszált szívritmus nyugovása.
Az egekre kérlek, zokon ne vedd, de
szilveszteri némaságod fájt nekem.
Emitt avitt bölcs tanács következik,
Hiszen bizony nyilvánvaló tétel itt:
hogy szépmívű Adenóma
hiánya még fájdalom ma,
de jó barátom, higgy nekem,
nélküle még szebb lehet az életed.
Életkép macskával és számítógéppel
A macska szeme tudattalan sötétben foszforeszkál
Ó szem, Ó ősi ösztönünk!
hova lett a megtervezhető szép világ, hova…
Találkozás az éjszakában
(két egymást szerető tanítványommal)
GERMÁN LOVÁSZ poroszkált a hajléktalanok szagától terhes, homályló földi alagútban az este. A borongó oszlopcsarnok sárkánymorajtól hangos vájatainál egy szép sörényű táltos, ki lovasával ügetett szembe velem, (szép emlékezet), egykor megpirosította szárnyas szellemének szilaj szaladásával (tán már elég az alliterációból) szabályos megkövesült csigaházba merevedett tatárok (bocs: tanárok) csontos arcait.
Ó lovászfiú, vigyázz rá nagyon! Óvatosan bánj a kengyellel s nyereggel, sose legyen túl szoros a zabla, a kantár! Akkor száguld majd veled, túl az Üveghegyeken, elvisz a Grál kincseihez, s a gazdagság titkait súgja füledbe.
Ó, kedves, betörhetetlen fekete lovacska! Lovászod, ki immár lovasod leszen ívelt derekadra fonja lábait, gyengéden megszorít. Indulj hát vele! Futástok legyen örökkön telve szerelemmel!
Mi a csoda? Ki írta ezt?
Talán valamiféle érzelgős,
búsképű magyar lovagi oskolamester?
Egyszerre “csönd van és közelség”
Mintha gonosz istenek összevont szemöldöke
szórt volna kétfele minket,
s ezer éve folyton csak téged keresnélek
ismeretlen vággyal, vagy magányba vetetten,
vagy boldogtalan,
ha felismerni véltem egy-egy mozdulatod -
ki nem te voltál.
S most egyszerre kegyes isteneink
unván a mogorva gyötrelmeket
tenyerükbe vettek
s egy karnevál nyüzsgő zsivajába vetettek, hogy
kezed kezemé, szívem szívedé
testem testedé, kezem kezeddé
szíved szívemmé, tested testemmé
legyen.
Akrosztichon ékezethiánnyal
Rákmenet az emlékek gyökeréhez…
Oly közel hozzád, mégis távol tőled
Büszke lombod közt vággyal megsebezve,
Együtt-egyedül és nélküled-veled;
Ringó ágad tovanyúlva az éjben,
Távoli, derengő csillagot keres.
Hommage a Pilinszky János
… és kigombolta blúzát előtted
Mint hullám a tengertől
mint vízcsepp a sodró pataktól
elvált önmagától.
Most csontos tenyeredbe rejtezett
a Magnificat hangjai ölelték,
s a folytonosság gombjait
szétszórta a pillanat.
De a kijózanodás percében
mégis szégyent érzett
szorosra vonta köntösét…
s a nevek napjának 60. évében
a napfogyatkozást megelőző 66. napon
a szerelem zsoltáros könyvébe
egy Pilinszky-idézetet jegyzett le,
"a múlt valahogy mégsem
akar véget érni."
Vigasztalás
Szelíd Jacomo! Rég nem láttalak,
de megigéztelek, akartam s Te
századok ködében megjelentél.
Gondterhelten sétáltál át a
parkon, a játszótereken
(pedig e félig természet, félig
civilizáció a te otthonod)
sietős léptek közönyével baktattál,
de mondd: Hova?
Nem láttad a tini-leányok
kísérő tekintetét,
nem hallottad a Téged
konokon követő cipősarkakat.
Kényszerű „szabadságok” piacterére
vonzanak fáradt kultúrák és gőgös társaságok,
hívogatnak palazzók, szalonok és budoárok,
hol tarka nyári mulatságokon a szellem
vásári lampionjai elvakítanak,
s a logika lágy takaróként borul
táncoló lelkek lába elé.
Elismerés? Innen? Minek az Neked?
Mikor egymagad vagy Velence,
az utcák közt fodrozódó tenger,
az érzésekből épülő gondolat gondolása,
Te vagy a híd, a dísz, a szív, a kín,
Te vagy a nők arcán az érzés,
Hát nem látod Casanova
gazdagságodat?
Húsvéti képeslap
Kis gonosz angyalgyerekek
már minden vágyunkkal sebzetek?
Lám! Örök álmunk Itália
ül most itt a tenyeremen.
Idilli romok
Caesus Via Appiája,
a Piazza Navona,
Trastevere, s a Tiberis-sziget
mediterrán sugárzása.
Napfényes tájai üzennek
rögös, fagyos földre,
reumás magyarnak.
Játszi szavak mögött,
vidám képeslapról
szörnyű jóslatot mondsz, öreg Barátom!
Mert lehetséges-e, hogy a legszentebb
neveket a legrettentőbb helyek bitorolják?
Angyalvár!
Lucifer császárkori köre,
kifordított kút, ördögi szépség,
sír és börtön,
kávájáról Cavaradossi énekli el
levéláriáját,
bejárata hirdeti:
“Minden, ami nincs!”
Ponte Sant'Angelóra
a keleti szél söpörte
a tölgyfák elszáradt leveleit.
Az Angyalok hídján egy galamb
gubbaszt a folyó fölött
tollainak olaját az eső
elmosta, szállni képtelen,
esernyő híján csapzottan,
ázva, komoran hallgatja
a zivatar cseppjeinek
csobbanását a hömpölygő vizen.
Játékmester
Arnold, tüskeböki grafikus
álruhás vízifilozófusunk
partra vetve ücsörög
szív alakú füvek között.
Varázsos kertje csupa vágy,
(de Ő s a nő mellszobrának
magánya feloldhatatlan.
S mi a világ legszomorúbb
virágai: napraforgók
az ő sugaras ecsetjére fordulunk.)
Ám, nézzük inkább! Mert most amott
száll alá szárnyas lovon
Humperding cirkusza
s a mutatványosok:
mert a bohócot, a sátoros csodákat,
gyermekek felgördülő nevetését
az istenek faragták nekünk.
Andersen mesék tengerére kifut a hajó.
A gyermekkor végtelene
a művészt nem hagyja nyugodni.
Angyalok szárnyára kifeszítve
a vászon: a múlt játszi mozaikjaival,
s a bánat tarka lepkéivel
az égben, Kondor műtermében
még ég a meleg lámpafény.
Mennyi öröm és mennyi fájdalom, hogy az elpusztult idő visszavon,
s örökre elkísér egy pöfögő kisvonaton.
Nagy kópé! Bálnavadász!
Vízifilozófus!
Most napraforgóid vígan intenek Neked,
hogy köszöntő mozdulatuk
egy újabb képbe örökre eltemetve
örök legyen.
Svábhegyen
Még zöldell a svábhegyi kert,
s a büszke hegyekről tekinted
az ostoba város tarka világát
a szürkét, a vakon semmibe nézőt.
És már ellöknéd a tehozzád
beköszöntő boldogságodat is
a magányért, amelyet keserűn,
de örökre szereztél:
eldobnád érte a kerted lombjaiból
szőtt fészket, az álmot,
a húsvét és Szent Jeromos napjai
közti szerelmet, a felragyogót és a szót:
hogy az élet nem buta vágy
és vaksi remény önzésünk igazára,
de fájdalmakból fölszakadó
sóhaj az újjászületésre.
Emailben emilezők
E milliomnyi árvaság után
nem illetheti vágyamat a vád.
Kertedben megmarad virágba bomlott
Reményem illata
Hová e mil liónyi bódult szívverés
Hulláma hajt.
S nem il letlen ez ily emil-esetben,
Ahogy pajkos szerelmem il leg-billeg
Huncut tekintetednek.