Egy Bresson-film vetítésén
Robert Bresson: Egy szelíd asszony
Mint régen, mint annak idején egykoron. Egy filmklubban egyedül, gondolkodók között, nem, mint most, így hátahoporjásan idehaza. Robert Bresson Egy szelíd asszony Dosztojevszkij novellából készített alkotása. Csupa filozófia, csupa metafora. Nem láttat, hanem gondolkodásra késztet, az elhallgatás nagymestere.
A filmbeli történet szerint egy szegénységben, nyomorúságban élő lány férjhez megy egy gazdag zálogház-tulajdonoshoz. A nő boldogtalan, megpróbálja elhagyni (megcsalni?) férjét. Végül visszamegy hozzá, lehangolttá válik, bűntudat gyötri, végül megöli magát.
Találkozásukat keretbe foglalja egy tárgy, egy eladásra felkínált aranykereszt, rajta értéktelen anyagból készült Krisztus-alak. Csak az aranykeresztet vásárolja meg a leendő férj, a Jézus-figurát visszaadja a lánynak, aki a mű végén egy pillanatra előveszi a fiókból ezt a maradék emléket, az aranytól megfosztott korpuszt. Ha magyaráznánk ezt a szerkezeti keretet, csak lebutítanánk ezt a zseniális szimbolikus tételt. A variációs ismétlés létértelmezés, keresztényi világnézet foglalata. Forma, amelyhez képest minden prédikáció üres és jelentéktelen.
Apollinaire sorai jutnak eszembe: „Végül is unod e régi világot csupa rom
Ó pásztorlány Eiffel-torony a hidak nyája béget e hajnalon [… ] Európában csak Te nem vagy antik ó kereszténység”. – ezt a gondolatot jelenti nekem ez a film. Modern formanyelv, sohasem látott jelentés-sűrítés, mégis a végtelenségig letisztult, évezredes hagyományon érlelt Isten-értelmezés.
A lány utolsó pillanataiba tekintve a néző lát egy fehér kendőt - mintegy lélekkel telt tárgy - rásimulni a lány vállára, majd már csak az égbe felröppenő könnyű textília lebeg a tragikus történet fölött, s a kék ég felé emelkedik. Mi lenne más ez, ha nem a katolicizmusnak a mi korunkba transzponált üzenete. A feleség a polgári értékek sekélyessége, a szerepkényszer fojtó jelenlététől fulladozik, s eközben a házasság beágyazódik az évezredes múlt és a modern technika korának tárgyi motívumai közé. A természettudományi múzeum ősállat csontvázai és Nicolas Schöffer mozgó fényinstallációi a történelmi idő végállapotaival időtleníti az eseményt. Több lesz önmagánál, világállapot fejeződik ki benne. A cselekmény helyére az ábrázolhatatlan idő kifejezése lép – s ez a jövés-menés, a történet nélküli kiüresedett idő dimenziója. Lényegtelen pillanatokban a mulandóság, a semmi uralkodik: az örökkévalóság nem foglalható történetbe, időtlen volta révén a történésen kívül áll.
A filmi narratíva sem hétköznapi. Mintha a férj jegyzeteit olvasnánk, s a kép csak követné az elmondottakat. Érzelmektől lecsupaszított. Elragadtatással csodáltam a szenvedését” – mondja, de az érzés a szavak mögött nem jelenik meg. A férj ebben az összefüggésben csupán valamiféle Biblia-író, aki lejegyezte Krisztus életét, halálát és feltámadását. Ez a közvetítés ellehetetleníti az átélést, de valóra váltja az értelmezést. A birtokolni akaró szeretet személyfüggő és tárgyasító, amely erősen elkülönül az isten által a lélekbe kódolt szeretetnyelvtől. Aki felismeri ezt az önönmagunkba elrejtett üzenetet, azt kifelé vonja majd a látszatok, a látszólagosság világából. A Mammon Birodalmában a szenvedés ösvénye tehát „az út, az igazság és az élet”… s e krisztusi kálváriajárás egy isteni öröm, egy halálos boldogság irányába tart.
S mi áll az idő fölött? Az ember megmagyarázhatatlan törekvése Isten felé, a jóság, az agapé megragadásának ösztönös szenvedélye. A gazdagság aranyrögökkel kikövetezett ösvénye - egyéni és közösségi cselekvési kényszer - az elidegenedés 21. századi paradigmája. Ez az idea-démon az élet csalitjába vezet, ahol a botladozás, bukdácsolás, a bukás kikerülhetetlen, de a szenvedés felismerhetővé teszi majd az Isten jelenlétét életünkben.