Berzsenyi Dániel: Gróf Mailáth Jánoshoz
Szégyenkezve ugyan, de be kell vallanom, hogy először egy három versszakos idézet formájában találkoztam ezzel az ódával. Ez azonban csak az egyik oka annak, hogy sokáig abban a hitben éltem, hogy ez egy tizenkét soros rövid költemény. Megtévesztett a tökéletes szerkezeti harmónia, a keretes struktúra is a lezártság érzetét keltette. Felépítettsége csak valamely Beethoven-szonáta hatásával hozható párhuzamba. Adva van egy dinamikus, életerős, lüktető zenei téma (ez esetben a Kárpátok közt rohanó Vág leírása), amit egy halk, lágy, lassú melléktéma követ (alkonyi mezőn pihenő lányka képe). Ha e képzeletbeli muzsikát tovább hallgatnánk, az első téma valahogy mégis megmarad a másodikban is, és mint egy aláfestő utóhangzás bukkan fel a lassú tételben (a két ellentétes kép egymásban fölerősödik). A bécsi klasszika nagymesterének munkáiban gyakran figyelhető meg egy-egy zenei forma más és más hangulati érzelmi hatások kifejezésére képes, a dallam ritmikai, hangszerelési variálódása révén. E versben is ilyesmi tapasztalható a „poétád dala leng feléd” és a „poétád napja hunyik” variációk összecsengésekor.
Még egyszerűbb bizonyítékot hordoz a keretes szerkezet. A Mailáth! megszólítás megismétlése lezárt érzelmi és gondolati egység érzetét kelti, ezért gondoltam, hogy egy teljes költemény fekszik előttem. Nagyon helytelen azonban egy önkényesen kiszakított versrészletben a lezárt kompozíciót magasztalni, ezért inkább Berzsenyi költői képeit tegyük nagyító alá.
A vers valójában két ellentétes kép leírásával indul. Az első egy negatív festés (nem olyan, mint a rohanó Vág), a második a tényleges állító mozzanat (mint az alkony enyhülete), egy csodálatos metafora, amely részben ars poetica és részben egy bukolikus szépségű természeti táj bemutatása. Itt lélek és természet eggyé lesz, mint majd a nagy romantikusoknál oly gyakran: az angoloknál Wordsworth, Blake, a magyaroknál Vörösmarty műveiben. A természet képei átlényegülnek, és önmagukon túllépve sajátos értelmet nyernek. Annyira idekívánkoznak Arany János sorai, ezeket kell segítségemre hívnom:
„…E köd, mely nőtteti a tárgyakat,
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld esős lég egy május-napon
Ez önmagánál szebb dicsőbb természet
Egyszóval… a költészet!” (Arany János Vojtina Ars poétikája)
A romantika költői gyakran az individuumot mint önmaguk számára is megismerhetetlen entitást ábrázolják. Az ember mint mikrokozmosz elbizonytalanodik a lét makrokozmikus közegében, ez idézi elő a 19. századi költészet csodálatos, sejtelmes képszerűségét. Ez az új látásmód a hagyományos formákat szétfeszíti, csak hajszálon függ a forma "szétrobbanása". Újszerű, szokatlan a költeményről, mint az
„alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala”
igézeteként beszélni. E kép zsenialitása csak a 20. század irodalomkedvelő közönsége számára fogható, korában csak idegen dagályos szófordulatot láttak benne. Ha az olvasó továbblapoz egy Berzsenyi-kötetben, hamarosan ráakadhat a következő sorpárra is:
Most a halandó mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész” (A poézis hajdan és most)
A poétikus mozzanat mellett a két tájkép egymással hasonlatos, annak ellenére, hogy az első megfogalmazás meleg, rezignált gondolati kép, a második idézet Vörösmarty hatalmas, kozmoszt átfogó költeményeinek képeit előlegezi. A romantikusok magasztos, fenségességükkel lépnek ki a szürke emberi lép határain túlra. A következő tájkép valóságtartalma azonban erőteljes.
„…csend fedi a mezőt,
S a pásztokalibák gőze a völgybe szállt.”
Mégis érdemes közelebbről is megszemlélni egy-egy szó jelentésmezőjének mélyrétegeit.
A csend: egy hangzás, akusztikus érzet, de a magány, esetenként az elmúlás képzetéhez társul.
A fedni: lepellel fedni, szemet fedni – szintén a halál felidézésére is alkalmas szó.
A kalibák gőz a völgybe száll: kifejezésben a gőz természete - az elpárolgás, a semmibe foszlás rejtőzik. A lefelé hatoló gőz a függőleges mozgásirányban a hullás, az esés érzetével rokonítható.
Berzsenyi kedvelt képalkotásának jellegzetes motívuma ebben a költeményben is megtalálható.
„Tündér tükörben nyílt nekem a világ.”
Ez a kép költészetének más-más pillanatában újra vissza-visszatér, tekinthető alkotói pályájának fő rekvizitumának. Csak néhányat idézzünk példának a „tündér” kifejezés sokszínű használatára.
„Tündér változatok műhelye a világ
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!” (A poesis hajdan és most)
„De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk változandó,
Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.”(Kesergés)
„Szíved haszontalan eped
A földi vak lármában,
E szentséget nem lelheted
Semmi tündér hivságban.”(Az est)
„Béke már részem: lekötöm hajómat,
Semmi tündérkép soha fel nem oldja.” (Osztályrészem)
A többnyire jelzős szerkezetben használt tündér többjelentésű szó. Egyrészt szemantikai tartományába tartozik a sivár valóságot eszményi csodákkal megnemesítő, az ember nyílt és titkos vágyait beteljesítő mesealak, másrészt a tündéreknek az a tulajdonsága, hogy megjelennek és eltűnnek, megcsalják érzékeinket, vannak és nincsenek, csalfák és hamisak, hol rút öregasszonyként ijesztenek, másszor hulló csillag képében bájolnak el. Berzsenyi ilyennek látja az emberi életet is. Többnyire a földi világ tünékenységének kifejezéséhez használja. Az adott szövegkörnyezetben a tündérek a körülvevő világ tünékeny voltának megjelenítői, s amikor már majdnem megragadható lenne a valóság egy-egy szelete, semmivé foszlik ujjaink között. A világ azonban végtelen, ami, aki változó benne az maga az ember.
Az örök állandóság és a mégis mindig változás („tündér változatok műhelye a világ”)
együttléte Berzsenyi legfőbb tapasztalata.
E gondolatok Horatius carmenjeiben is fellelhetők. De Horatius ódáiban a bölcs ember hideg, érzelemmentességének fenségével zengnek. Berzsenyi azonban emésztődve, önkínzóan, már szinte énkettőződő szélsőségekkel filozofál, felkorbácsolt indulatait, szenvedélyét próbálja lehűteni a tanítással.
„Mert Horatius bölcs, Berzsenyi pedig menekülő” – írja Radnóti Miklós, már magát is hozzágondolva a nagy előd mellé. Míg Horatius epikureus bölcselkedéssel mintegy a nyomorúságos földi élet fölé emelkedik, madártávlatból szemléli azt, addig Berzsenyi még azt is személyes élményként éli meg, ami a kor élménye volt. Az eszményekben és a magyar nemzeti nacionalizmusban való meghasonlást. Ez speciálisan magyar átok. Bessenyei György, Széchenyi, Vörösmarty – és sorolhatók nemzeti múltunk jelentős alakjait – beleszülettek egy több százéves megkövesedett eszmevilágba, s amikor az elme személyes utakon kezdett csatangolni, meghasonlott az ősöktől örökölt eszményektől, miközben gyökereit képtelen volt megtagadni.
1814-ben Döbrentei Gábornak írt levelében ír erről:
„A poézisról valóban lemondtam, mert érzem, hogy helyzetemmel egész ellenkező. A poézishoz lélek kell. Én, mint gazda és négy gyermek apja, érzéseimnek magamnak egészen soha által nem adhatom.”
Berzsenyi kétéltű, aki kitűnően gazdálkodik, és titokban tökéletes verseket farag, de önmagát állandóan méregetve, gyötrődik a tökéletlenség érzetétől.
A vers további részleteiben görög-latin kulturális rekvizitumok jelennek meg, a klasszikus hagyományok jellegzetessége szerint. Mozgalmas képekkel vonul el az olvasó előtt Pygmalion, Olympia fiai, Ilion története. Már-már túl zajos, harsányan gazdag képek ezek, amelyekkel lefesti Pindaros és Horác mintájára a honni szív reménységeit. E képsorokban - ha nem a szavak értelmére összpontosítunk - áthatol a szenvedély lendülete, zenei ívének lüktető ereje, miközben ő maga is önmagától távolinak érzi e szellemet. Mint írja – „Engem a villitánc int már.”
A harsogó képsor hirtelen itt megtorpan. Tragikus erő rejlik ebben az elbénulásban. A harsogó képek fölé helyezi önmaga személyes tragédiáját – Csokonainál már ismert fordulatban –, költői visszhangtalansságát, a halál bizonyosságát.
„… de honnom új virultán
Vert dalodat porom érzi majdan.”
1830. november 18-án Széchenyinek írt egyik válaszlevelében olvashatók az alábbiak:
„Ne jöjjön Méltóságod Niklára! Nincs itt egyéb, mint görög szegénység, lírai rendetlenség, pipafüst, s egy durva demokrata.”
Mit jelentett tehát Berzsenyi az antikvitás kulturális hagyatéka? Minden irodalmi és művészeti korszak ősöket keres, évszázadokig Európa nagy ihletője volt a görög-latin örökség. A középkor felfedezte magának Vergiliust, a reneszánsz Homéroszt és a görögök szabad szellemét eszményítette. A preromantika – amely romantika és klasszicizmus együttes ihletésében született – klasszikus mintákba rejti a legújabb és legmerészebb lírai élményvilágot. Berzsenyi Horatiusban találta meg nagy elődjét, aki fejcsóválva elfordul a világtól, hogy közben az istenekkel társaloghasson. Elmésen állapítja meg Kerényi Károly: „ahol a világ még isteni, ott alapja van az istenek tiszteletének”. Berzsenyi viszont kimenekül az idegenné vált világból, s abból a szerepből, amelyet önmaga kíván meg önmagától. Idegen lesz a művelt szalonemberek társaságában, idegen a szemlélődésben érett reformerek között, de idegen a gazdálkodó nemesi lét keretein belül is. Ez a sziget nem a büszke horatiusi sziget, ez a megszenvedett, rettenetes önmarcangolással létrehozott kőkerítéssel elzárt hely. Itt azonban oázisként öntözi a beatus hortus világát a költészet – ahogy az Osztályrészem záró soraiban is -, amely még valósággá szőheti össze a költő szépséges álmait.
„Midőn a nyájas áldozóknak
Nyájas örömbe jelent meg a menny;
Oh, a poézis rózsaszín ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból.”
Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és köveket sodorván;
Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala
Üdvezli a várt est nyugalmát
S a hegyek ormai közt mosolygó
Holdat, midőn már csend fedi a mezőt,
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
Mailáth! poétád napja húnyik,
S nem ragadoz dala árja többé.
Tündér tükörben nyílt nekem a világ,
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
Életre gyúlni látsza honnom,
S annak ivá kebelem sugalmát.
Mellembe, mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
Istenfiakkal küzdve tűnt fel
Isteni bájba merült szememnek.
Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg.
S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
Melyet magasztalsz, benned a hív
Honszeretet daliás erénye.
Menj, énekeld hát e magas égi lényt!
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,
Ez isteníté a világnak
Hajdani váteszit és erősit;
S ez nyit nekünk, ím, éliszi pályatért
Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt
S a pályazajban Széchenyink hős
Hágdozatit, lova könnyü győztét.
Oh, énekeld őt, a diadal fiát!
Eurus-szülte pején mint viva, nyerve díjt;
Mint áldozá fel ezreit, hogy
Ész művein kecsesülne nyelvünk,
Mely újra szülje a lerogyott magyart
S pannon férfidiszét. Engem a Villitánc
Int már; de honnom új virultán
Vert dalodat porom érzi majdan.