Alkonyodott
Alkonyidő. Mint a pöttöm kardinálispinty óriássá nőtt mutánsa, mint a felizzó főnix vöröslött a nap a horizonton, majd átvérezve a felhőket aláhanyatlott a sötétedés pillanatképeit hagyva maga után. A kutyát sétáltatom ilyenkor, elhagyatott külvárosi romos épületek utcasorán át bóklászom vele, aki a Fogadó utca felfoghatatlan elhanyagoltságában boldogan szimatolja az itt felejtett „prolinegyed” szagkavalkádját. Innen mindig valami operettszerű végkifejlet megérkezni a liget fél civilizált ösvényeihez, a fákhoz, bokrokhoz, magányos pihenőpadokhoz, elcsendesült játszóterekhez. Este az utcai világításban minden, ami természet, ami eleven olyan természetellenesen teátrális, színházi díszletnek tűnik, mintha egy rossz festő ecsetje mázolta volna őket. Mint a próbafülkékben a középkorú nők teste a tükör előtt, mikor a fókuszált fényben az erős kontúrok nem titkolják a megroggyant valót, a megereszkedett kötőszöveteket, a cellulitisz párnácskák gödreit, úgy hullámzott az utcai lámpatestek fényében az este. A rozsda rágta felüljáróról figyelem az alattam hömpölygő forgalmat, az ostobán és egyhangúan dübörgő várost.
A lakásom előtt, mint egy „láthatatlan kiállításon” keresgéltem a kulcsokat. Itthon aztán rám zárult az egyedüllét, a csend, amelyet csak a szomszéd erőteljesebb hangjai zavartak néha meg. Tompán heverésztem, üresnek éreztem magam. A televíziót néztem, jobban mondva kapcsolgattam a csatornák között, mégsem tudta egy adó sem lekötni a figyelmemet.
Aztán furcsa hangokat hallottam a fürdőszoba falban futó vízvezetékeiből. Amolyan böffenésszerű kellemetlen zaj, amely visszataszító érzeteket stimulált. Próbáltam nem figyelni rá, de nem tudtam elterelni figyelmemet, nem tudtam belefeledkezni a tévé agyelszívó műsorainak egyikébe sem. Amikor aztán a tompa hangok hallatán ellenőriztem a fürdőszobát, megdermedtem. A WC-ben valami vérnek tetsző trutyi kavargott, de töményebb állagú, mint a vér, inkább más váladékokkal kevert egyvelegnek látszott. Aztán egyszerre e masszában egy fej torz kontúrjára figyeltem fel, amely a folyékony közeg szerint változott. Úszott a szennyezett lé részévé válva, s egyre több ilyesforma portrét láttam körvonalazódni benne. A csatornából fojtott hangok szakadtak fel, amelyek emberi jajgatásra hasonlítottak. A massza kiömlött a kövezetre, s én keserves igyekezettel próbáltam elállítani az áradást. Hívtam a társasházi gondnokot, de a telefon nem válaszolt, így a takarítószereket vetettem be e monstre dugulás ellen. A várt siker azonban elmaradt. Amikor a kövezetre kiáramló elegyet már-már úgy tűnt, feltakarítottam, hirtelen a zuhanyozó túlfolyójából újabb buggyanás kíséretében mindent elárasztott az emberi váladékkal keveredő bűzös mixtúra. S ez a kreatúra – döbbentem meg – élt. S a hangjai, ó e hangok: a hasító fájdalom üvöltése, a nyöszörgés, nyögés, a ziháló kín meg-megszakadása, a jajgatás, mint a szűkölő állatok beszéde. A bennem feltörő félelem erőt adott, hogy megsokszorozott akarattal akadályozzam az áradás terjedését. Küzdöttem rongyokkal, mikroszálas törlőkendőkkel, még a frissen vásárolt Vileda Easy Wring Ultramat forgófejes felmosót is bevetettem a hadműveletbe, de ez a kemény csata csak kevés sikert hozott. Közben a nappaliból a tévé hangfoszlányai a mellékhelyiségekbe is beszűrődtek: „Tisztaság, védelem nem kamu, puha, mint a pamut. Harmónia, szabadon, don-don-don, Always Comforttal öröm a napod.” Kétségbeestem, éreztem, már nem tudom elfojtani ezt a felbuzgó véres folyamot. Tehetetlenségemben bezártam a fürdő ajtaját, s most valóban csönd lett, s enyhe megnyugvással éreztem, hogy itt minden régi állapotában van jelen körülöttem, talán csak a képzelet játéka mindez, talán valami rémfilm emléke, vagy a napi hírek brutalitása játszott velem. Gyakran felidézem, ha valami nyugtalanság kínoz a Radnóti-hexameterest:
„Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban.”
De ez a csönd a másodperc töredéke alatt véget ért. Újabb buzgással ömlött szét a szenvedés nyákvilága meghittnek hitt otthonomban. A kereszt keresztje is folyékony ívekbe hajolt az áradatban, a jajszavak, a fájdalomtól elcsukló hangok, a rettenet ordító üvöltése vegyült a toalett szokványos akusztikus közegével, s én kétségbeesettem küzdöttem e felbuzgó és szétömlő sárszerű elegy ellen. E percekig – órákig, napokig, évekig? - tartó párbajban aztán egyre erősebben éreztem, hogy védbástyáim felmondják a szolgálatot. Nem bírtam már az erőmet növekedésre bírni, testemben, lelkemben meggyengültem. E szent mocskot talán valami dühöngő luciferi harag ördögi malma hajtja ide az orbis pictus lámpásainak fókuszált fényébe. S ekkor, ahogy gázoltam a váladékfolyamban, a hömpölygő lé felszínen megláttam magam. Arcom – úgy tűnt, mint egy széttört amfora cserepei - úszott a sötét masszában, vibrálva kavarogtak énem repeszszilánkjai, a sűrű masszának tükörfelszínén vakító villogással csillámlottak mindenfelé. S miközben nem szűnt a lidércnyomás, egy másik képzet született a végső pillanatban miközben a tévé hangjai még átszűrődtek a nappali kedélyesnek hitt életteréből: "gyilkoljuk meg a demokráciaellenes erőket, akasszuk fel a gyűlöletbeszéd szónokait, ma hadgyakorlat kezdődik…, megfenyegette…, kivégezte…, bombázás kezdődött…"
A hasadt abszurd rémlátomás egyre folyt és folytatódott. Botladozom, már nem érzem a talajt a talpam alatt. Előrebukom. Felismerem, ez az én…, az én arcom, amely ott úszik a massza felverődő hullámaiban, ívekbe hajlik, jobbra balra torzul, egy úszó vidámparki elvarázsolt kastély tükörtermének gondolnám, ha nem éppen a magam entitása jelent volna meg e percben. A légszomjtól kitátom a szám, s érzem, ez Munch végső Sikolya, a jéghideg nedvesség a nyakamra tekeredik, fojtogat, s én fuldokolva próbálok talajt fogni, felbuzgó akarással vágyom a talpam alatt érezni újra a földet, a megszokottat, a kő konok keménységét. Már tudom, hamarosan eggyé válok mindazzal, amely oly távolinak és virtuálisnak tűnt. Golyószórók, sorozatlövő fegyverek, mérgesgázfelhők üldözöttjeként ott vagyok én is e romhalmazzá vált csatatéren, ahol folyóként hömpölygök, része vagyok e fagyott lavinának, e forró vulkanikus kőzetolvadéknak, amely föltöri a közöny poklát, s minden élőt az isteni EGY közegébe sodor. Már csak a saját artikulálatlan ordításomat hallom, amely mindinkább gügyögéssé változik, a fortyogó lápvilág lecsendesül, kitisztul, mint a magzatvíz öble. Anyácskám, Istenem…! A határtalan áramvonalaiba fogad, lágy hullámzás tudattalanjában ázom, rezgő részecskék simogatnak, s a végtelen békésen hullámzó ölelésében ringatózom, ringatózunk örökétig egylényegűvé válva Veled.