A törpe
Flórián – mint a keresztségben szerzett neve is mutatja – nagylelkű, ámbátor apró termetű férfi volt. Rőt szakálla és kerek arca a díszkertek mesés manójára emlékeztetett. Ahogy a Nibelung-ének Alberichja, ő is szépségre és az élet kincses adományaira sóvárgott, ahogy végül is minden ember. Amikor esténként csúnyácska felesége mellett álomba szenderült, képzeletének rejtekajtóin bájos nők kopogtattak, fojtott szenvedélyének najádjai ringtak szeme előtt, meztelen sziluettjük ősi ösztönök gyönyörét lobbantva fel. Ahogy a Rajna törpéjét, őt is a szilaj vágy hajszolta a szépséges sellőkhöz, a női princípium karjai közé. Flóriánnak folyton fojtogatnia kellett szívének indulatait, a tudattalan fortyogó láváját, az élet szenvedélyét. Elmondható tehát, hogy rendkívülisége igazán átlagossá tette. Rendes volt, mert lelkének zászlóját világot jobbító vágyak dagasztották. Rendhagyó, mert tettei inkább illeszkedtek az álmokhoz, mint a praktikumhoz. A siker grádicsain kapaszkodva mindig eltörtek a lépcsőfokok a kis ember talpa alatt.
Átlagember volt, de hétköznapisága átragyogott a hétköznapokon: a pillanatnak szánt humoros szófordulatai, a hagymázas baráti társalgások, a kedélyes szabálykerülés – a széthulló pártállamiság éveiben valamiféle szétáradó, felszabadító életenergiaként hatott. Olykor-olykor hazalátogatott szülőhelyére, az alföldi kisvárosba. E rokonlátogató napok aztán mindig az egyetlen, éjszaka is nyitva tartó szórakozóhelyen értek véget, ahol a maga kedvére zongorázhatott virradatig. Az alkoholtól s a lélek szabadságigézetétől felszabadultan röppentek fel a dallamok a berozsdásodott hangszeren. Éjfél után, amikor a vendégek többsége is hazafelé imbolygott már, akkor ujjaiba költözött az ihlet, s ilyenkor kedves darabjait, például Liszt Wagner-átiratait valódi inspirációval játszotta hajnalhasadtáig.
Olyan volt ő, mint saját ex librisének fura figurája, amit önmagáról mintázott egykoron. Egy pajkos arc, amely egy kitört nyíláson keresztül kukucskál a nagyvilágra. A lobogó lendület űzte, hajszolta, az önmegvalósítás izzította lelkének gyorsvonatát. Sokáig még egy művészeti iskola álmát is szövögette, s a gondolat őt magát is a festészet vonzásába sodorta, s egyre könnyedebb, de jelentésgazdag alkotások születtek keze alatt. Mégis ez a mozdony is holtvágányra futott, a kreatív pedagógia fellegvárának tervezett oktatási alapítvány bezárta kapuját.
Ó, de mégis milyen átlagos mindez! Egy egész élet és mégis milyen unalmas történet! Az életmozaikok talán izgalmasabb mintázatot adnának ennek az írásnak. Egy-egy rossz csehóban átmulatott éjszakát megörökíhetnénk, amikor is utat vesztett, partra sodródó sellőlányok, azaz bájos „pedagóginák” ártatlan flörtökre csábították. Például felmerül egy fiatal tanárnő arcéle, akinek személye bizonyára felizzítaná a cselekményt. A Rodolfóhoz címzett éjszakai bárban esténként rövid szoknyácskában, csinos fehér köténykében tanítványainak, no és szerelmes munkatársának szolgálta fel a bort, tömény szeszeket, a mámort. Flóriánt azonban e kicsapongásokat követően hamar megtalálta az önvád, a szégyenérzet, a bűntudat, ilyenkor születtek legszebb alkotásai, Szent Ferenc ihlette akvarellek, vászonra batikolt Krisztus-arc, vagy egy szomorú rozsdabarna tájkép jegenyékkel.
Lám a civilizáció hajnalán a mítosz szülte az időt; földrészek, természeti erők, őselemek történeteket hoztak világra önmagukból. Az idő most kifordul, s – mint egy homokinstalláció - minden eseménynek tűnő mozgást sivataggá simogat. A jelentéktelenné váló lét történet nélkül létezik. Így esett az eset - ami persze szintén olyan érdektelen, mint maga a sors -, hogy Flórián rosszullétekről kezdett panaszkodni, s hamarosan halálos kórfolyamatot diagnosztizáltak nála. A torokszorító félelem egy nem létező világba húzta, éjszaka rángatták haját, szakállát a rémület szörnyei, a dobhártyák visszaverték az apokalipszis lovasainak közeledtét, s tudta az idő teljessége lassan elérkezik. Akkori munkáihoz már nem használt színes festéket, főként fekete tussal dolgozott, s a rajzlapok megteltek felnagyított sejtszövetekre emlékeztető vonalhálókkal, szétszakadt rongydarabok úsztak a határtalan térben. Nem emlékeztetett semmi arra, amit jószerivel emlékezetesnek ítél a haláltudatot kétségbeesetten száműzni akaró emberfajta. Nem voltak alakok, csak alakzatok, nem voltak rajta figurák, csak formák. A konstrukció dekonstruálódott e műveken.
Orvosa egy kísérleti programba jelölte őt, ahol ritka betegségének gyógyíthatóságát kutatták az egyetem professzorai, a kísérleti terápiát még az orvostanhallgatók tananyagába is beillesztették. A gyógyítási folyamat során az egyetemen demonstrálták a kóreseményeket. Egy hatalmas, 100 főt is befogadni képes, lépcsőzetesen kialakított tanteremben kellett megjelennie. Olyan volt ez, mint az ókori római arénák tere, vagy a görög színházépületek, ahol a középpontban ott állt az istenség Dionüszosz szobra, a szép és mámorra hívó isteni férfi. Most azonban ő állt ott meztelenül, betegen, tárggyá válva az előadói térben, sok fiatal medika, legeltette a szemét rajta, míg ő lefittyedt férfiassággal állt ott e hölgykoszorú közepén egymaga. A nők, a drága asszonyok fehér köpenyükben mustrálták őt, mint egy kiállítási darabot, mint egy eleven szobrot egy sosemvolt múzeumi tárlaton. Egy ókori aréna lelátóján szenvtelenül és szívtelenül a figyelem fókuszába került, mint betegség, mint egy, a teremtésen keletkezett furunkulus. Vajon a szemérem a legemberibb, utolsó fellángoló életösztön, amely még az élőkhöz köti a haldoklókat? Még csak a tekintetek kényszerítik anyaggá válni, még csak a fiatalság űzi a lemondás útjára, de ez az ösvény már tele van holt madarak szárnyával, kitépett tollakkal és gazdátlan pihékkel, földre zuhanó testük szétzúzott darabjaival. Csókolni és szeretni tudná e lányokat, Freyja istennő birodalmába kísérné őket, örömmé avatva szépségüket, kibontaná számukra a szív és a test erotikus copfját, és a Rajna kincsét adná nekik. Ő pedig csak állt ott testisége börtönében, pőre matériaként, megszégyenülten, események nélkül, történet nélkül. Még ott állt az előadóteremben, pedig ő már úton volt ama lélekvesztőn, ahol hamarosan magára teríti a jóság palástját, s végre a világlélek befogadó ölébe hajthatja majd fejét.