A test templomában
Már nem vagyok fiatal. Sok élmény, kaland, fájdalom, kudarc van a hátam mögött. Ahogy az lenni szokott a ráncok, az öregedő bőr leginkább az asszonyokat tereli a templom hűvös falai közé. Hallgatni a lelki gyakorlatot, elrévedezni a prédikációkon, átérezni a szavak szimbólummezőit, az orgona hangjainak pátoszát, a fájdalom elviselésének művészetét.
Szép szavak - matrimonium, phília, agapé? –, de gyakran helyettük a regula, etika, eskü fogalmak állítanak veremcsapdát az őket követni szándékozónak. A példabeszédek, bibliai parabolák jelentésárnyalataiból mindenki felépíti a neki szóló igazságokat, s amelyek olykor a tévedés és téveszmék útjára csalnak, de valamiféle felsőbbrendű üzenet mégis összeköt minden egyéni árnyalatot, amely nem szuszakolható a nyelvi korlátok közé. Kimondhatatlan, mert nem törhető a fogalmak logikájába, a nyelvtani szabályoknak törvényei közé. Az isteni szeretet transzcendens – a Stalker, Woland útja, a Gral – nem evilági régióban keresendő. No, elég ebből a lapos okoskodásból!
Nem járok egyházi közösségbe, nem ismerem a gyülekezet tagjait, még a liturgiát is csak felszínesen, mégis a vasárnapi miséken egyre határozottabban érzem, hogy minden érdemi kapcsolat nélkül is egy eleven communio tagja vagyok. Egy-egy arc, egy-egy karakter nyomot hagy bennem.
A philia megtestesülése lehetne az a házaspár, akiket önmaguk ellentétei tartanak össze. Az asszony ájtatossága, távolságtartó merevsége, szögletes mozgása és látókörét szűkítő világidegensége a középkori freskók hitleányait idézi. Szertartásos hűvössége mellett a férj kissé meggörbült testtartása, sietős járása, kedves mosolya, barátságos karaktere kiegészítette e két egymástól teljesen eltérő alakot. Az áhítat és alázat e kettőssége meghitt közelségbe hozta őket.
A matrimoniumot, a házasság szentségét egy másik párban láttam markánsan megnyilvánulni. Önmaguknak, de a világnak is folyton kinyilvánítják házasságuk szentségi jellegét. Szerettem elnézni őket, akik – mint egy katolikus divatbemutatón – öltözékükkel is reprezentálták szentségi dimenziókba emelt kapcsolatukat. A kissé telt idomú, ízlésesen és modernül öltözködő, ébenfeketére festett hajú asszony még mindig hordozta nőiességének vonzerejét. Dominanciáját a férfi inkább elfogadja, tetszik is neki ez a kötelék, amellyel folyamatosan a külvilágnak üzennek. Gyakran jelentek meg úgy, hogy mindketten fehér ruhát öltöttek magukra, vagy máskor ruházatuk kiegészítő színei mutatták összetartozásukat. Az egzisztencia és esszencia találkozása királyi tartást kölcsönzött nekik.
Nem régóta látogatom a vasárnapi istentiszteleteket, de egy furcsa emberkét talán már el is vesztettem ezalatt, mert kezdetben rendszeresen láttam őt üldögélni a kopott, régimódi, viseltes öltönyében.
A templomszolga magánya, hártyaszerű bőre a testében már működő pusztulás falósejtjeiről árulkodott. Egyedülálló, sose volt vele senki sem, a világ iránti érdektelensége, megvetése tükröződött arcvonásain. Mint valami sekrestyés ült egymaga talán életében elszenvedett veszteségeit, boldogtalanságát számlálta. Talán felsóhajthatott néha magában: Drága Anyám, hol vagy, segíts rajtam! Nem érintették meg az ember földi dolgai, a torinói lepel titkát kutatta, s önmaga végzetét látta meg benne. A szenvedés rajzolata Krisztus leplének szövetszálai között. Valami mély szomorúság tükröződött róla, olyan karakter, aki már a világból kifelé, a földi dolgoktól távolra, az égiekre tekint. Beteg lett? Meghalt? Ki tudja.
Senkivel sem beszélek itt, mintha valamiféle láthatatlanná, áttetszővé tevő varázssisak tüntetne el az emberek szeme elől. Talán nem is vagyok itt, hanem csak önmagamban. A mélyrétegeimben, a neuronok kisülései idézik fel a templomi freskók részleteit, az agyhullámok lágyan löködnek bibliai igazságok felé, a végtelenbe, a Jelenések könyvének látomásaiba. A jelentéktelenségem eltakar, és mint egy repülő szőnyegen ülő dzsinn a valóból az álom chemtrailjét festem az egekre.
E meditatív kontempláció során foglyává lettem önmagamnak.
Igen. Régóta házasságban élek. A férjem – hamar kiderült – a virtuális térben a dark web oldalainak foglya lett. Amúgy jó ember, de ez a tény kiölte belőlem minden, a testiség iránti igényemet. Megmerevedtem, ahogy a teremtő ösztön kiszállt belőlem.
Az erosz és agapé lehet egy? Aztán elért egy pillanat, egy rejtélyes, titkos áramlás, egy feltörő buzgár, amikor megértettem Danténak Beatrice Portinari iránti szenvedélyét, a fiatal lány iránti életre szóló rajongását. Mégsem értettem meg önmagam.
A férfi néhány padsorral ült előttem, nem volt ájtatos, nem volt a kereszténység mázával megkent, inkább közvetlen barátságos jelenség. Megritkult ősz haja, bajusza, mókás, mackós járása, kicsit korpulens külseje még őrizte egykori sportos, erős testi adottságait. Nem figyeltem őt közvetlenül, de mindig megjelent a perifériás látásom zugaiban. Tekintetem – átlépett a közöny kerítésén – s testének kontúrjai vibráltak előttem akkor is, amikor már nem láthattam őt. De ha ránéztem bizsergő rezgések szaladtak szét egész testemen. Éreztem auráját, s ellenállhatatlan vágy szakadt fel bennem, hogy megérintsem, hogy hozzá simuljak, hogy a vállára hajtsam a fejem, hogy érezhessem szívének dobbanásait. Nem volt ez kifejezetten szexuális inspiráció, inkább valamiféle felfokozott magnetikus varázslat. A templom transzcendens terében, az etikai kódex szerinti „tiszta szerelem otthonában” szégyelltem ezt a felszabaduló fizikai feláramlást, amelyet inkább a mesés Kelet inspirált, mint a keresztény aszkézis.
A sejtjeim fellángoló életösztöne lehetett ez, megszabadulás az elszürküléstől, a jelentéktelenségtől, az anyagi létezés béklyóitól, az elfajzott világ mocskából, amely otthonomba, a hálószobánkba férkőzött. Lázadás a mulandóság törvényei ellen, a halálzónában az életerő utolsó vad fellángolása?
Margarita Nyikolajevnának éreztem magam, aki ebben az ezoterikus mezőben megtalálta azt a testet, a Mestert, amely testetlenné lett, amely a létezés más dimenzióiban van jelen, amely folyton újra formázta a neuronhálózat tekervényeit, villogott, letűnt és újjáéledt, s a morfogenezis sosem szűnő folyamataiba simult. Ez a férfi, akivel egyetlen tekintetet sem válthattam, úgy mentünk el egymás mellett, mint két idegen, mégis a zsigereimben hordozom minden mozdulatát, járását, tarkójának ívét, a milliárdnyi sejtjeit. De mégis ebben a százezer formában pusztuló és felserkenő kavargásban betűkké váltunk az Osiris-mítosz lapjain. Te vagy, ki lelöksz a test alvilági barlangjaiba, s felrepítesz a vágyak szent oltára közelébe. Itt vagy, te drága ismeretlen, kísérsz, mint kaland, s elviselhetővé teszed a szürkeséget, a sivárságot. Árnyaddal befeded az arcom, hatalmas, dolgos tenyeredbe rejted a kezem, s akárhova tartasz, velem vagy most már szüntelen.